„Fontos pillanathoz érkeztünk az Audival kötendő stratégiai megállapodással” – mondta Orbán Viktor miniszterelnök az Országházban, ahol stratégiai megállapodást írt alá a kormány és az Audi Hungaria Motor Kft.
A miniszterelnök hangsúlyozta: stratégiai megállapodásokat nagy nemzetközi vállalatokkal szokott kötni a kormány, ezek hátterében az az elgondolás áll, hogy a modern világban nem elegendő, ha csak más államokkal kötünk megállapodásokat. Orbán szerint együttműködési verseny van, és fontos, hogy mely kormányok képesek hosszú távú megállapodásokat kötni. Az Audinak kiemelt szerepe van a világgazdaságban, Magyarországnak érdeke ez az együttműködés – húzta alá a kormányfő. A megállapodások világosan jelzik, hogy lesznek még komoly fejlesztések, és nagy hangsúlyt fektetnek az oktatáspolitika fejlesztésére is, hogy jól képzett szakembereink legyenek – rögzítette.
Messzemenően egyet kell értenünk a miniszterelnökkel: egy Audi tényleg nem akármilyen autó, az Audi Hungária pedig nem akármilyen vállalat. A Győrben 1993 óta jelenlévő cég az elmúlt húsz évben a világ legnagyobb motorgyárává nőtte ki magát: ma már szinte az Audi teljes motorválasztéka a kisalföldi városból származik. A motorgyártás mellett természetesen komplett autók összeszerelése is történik, a legismertebb talán a TT modell, de 2007-től az itteni gyártósorról gördül le az A3 Cabriolet, 2011-ről pedig az RS3 Sportback is. Ha minden igaz, nemsokára teljesen magyar gyártású autó is készül majd. Az Audi mára Magyarország egyik meghatározó vállalata lett: ha hinni lehet az internetes forrásoknak, akkor a magyar export 9%-át ez a cég adja, ezzel pedig az ország második legnagyobb exportőre. Az eddig mintegy 4 milliárd eurót befektető vállalat a bedolgozó vállalkozásokkal együtt több, mint tízezer embernek ad munkát. Úgy gondolom, teljesen érthető, természetes volt, hogy a magyar miniszterelnök stratégiai együttműködési megállapodást köt egy ilyen fontos vállalattal.
Őszintén örülök annak is, hogy nemcsak az Audival, hanem több más, hazánkban jelen lévő globális nagyvállalattal is megköttetett ez a fajta megállapodás, bár ha javasolhatom, még hazafiúi hevületünkben se fogyasszunk soha kólát, a gyomrot ugyanis tönkreteszi, tele van cukorral, meg egyébként is egészségtelen. Szóval rendben vannak ezek a megállapodások, kellenek ezek a cégek ide, helyük van a nagy egészben, mert munkahelyet teremtenek, segítik az exportot, de azért jó lenne átgondolni, valamilyen stratégiát kidolgozni arra is, hogy milyen más lehetőségek akadnak még a munkahelyteremtés frontján. Mert azért valljuk meg, nem lehet az egész országban autót gyártani, gumit, üdítőt, gyógyszert előállítani, erre nincs infrastruktúra se, az emberek jó része sem képzett feltétlenül, sőt, az országhatárainkon kívül is van élet, ezt pedig hamar felfedezik a globális vállalatok. A legjobb megállapodás mellett is nyugodt szívvel összepakolnak, ha azt látják, hogy tízezer kilométerrel odébb ügyes kis kínai kezek pár euróval olcsóbban összeszerelik, legyártják a terméket. Elvégre a multi sem hülye, ahogyan azt Jakab kolléga pár napja puritánul megfogalmazta.
Jó pár hete láttam a Duna TV-ben Róna Pétert nyilatkozni. Kisasszondi polgártársam (itt lakik tőlem hat kilométerre) például azt merészelte mondani, hogy a mezőgazdaság lehetne Magyarország húzó ágazata, lévén, hogy mindig is mezőgazdasági ország voltunk, ennek vannak hagyományai, az élelmiszer pedig nemsokára az egyik legfontosabb árucikké válik a világon. A közgazdász professzor elmondta, hogy nem mezőgazdasági alaptermékkel kellene a piacra lépni, ahogyan azt most tesszük (kukorica, búza, mangalica, stb.), hanem késztermékekkel (sajt, húskészítmények, stb.), mert arra van igazán nagy kereslet. Sajnos a magyar politika az elmúlt húsz évben hibás döntést hozott, amikor a jelenlegi irányba indult: a külföldi tőkére támaszkodunk a magyar innováció támogatása helyett.
Nyilvánvalóan a mezőgazdasághoz sem ért mindenki, de az tény, hogy nagy hagyományai vannak, ráadásul róna péteri értelemben a mezőgazdaság nem jelent egyet a libapásztorkodással vagy a krumpli ásással. Én mindenesetre látnék benne fantáziát, annál is inkább, mivel az ország elmaradott régióit így kiválóan fel lehetne zárkóztatni. Az én problémám éppen az, hogy míg a győri régió, vagy éppen Fehérvár, Kecskemét, Budapest szépen fejlődik, ezek a gyárak, üzemek megélhetést biztosítanak az ott élőknek, addig a Bodrogköznek, Somogynak, az Ormánságnak még csak esélye sincs semmiféle előrelépésre. Az pedig nem pálya, hogy költözzön mindenki Kecskemétre vagy Győrbe: mi lesz akkor az ország többi részével? Lemondunk róluk? Van valamiféle stratégia arra nézve, hogy ezeket a vidékeket hogyan, miként, mikor fogjuk felzárkóztatni, van-e akarat, pénz, paripa, fegyver, vagy csupán szép szavak és hangzatos szlogenek léteznek? Bizonyára mindennek megvan a maga helye a gazdaság egészét tekintve, az autógyártásnak éppúgy, mint a mezőgazdaságnak. Én mindenesetre a stratégiát, a hosszú távra szóló tervezést hiányolom, a remélhetően pozitív szerepet, amit az itt élőknek szánnak.
És itt érkeztem el egyházunk egy százalékos kampányához, ami szerintem nagyon jól sikerült. A tavalyi egy százalékos, vagy éppen a karácsonyi „afiús” művészi ámokfutás után szerintem vállalható, meglepően kifejező lett: egy asztalnál ülünk mind –mondja a szlogen, vagyis ott vagyunk Krisztussal közösségben mi, reformátusok, vagyis az idősek, de a családosok is, a fogyatékosok éppúgy, mint a szenvedélybetegek. Egyházunk szolgálata az Úr kinyújtott kezeként gondot visel róluk, enni és inni adunk az éhezőnek és szomjazónak, befogadjuk a jövevényt és magunkhoz öleljük a rászorulót. Jó a kampányfilm, remélem, sikeres is lesz, sőt abban is reménykedem, hogy mindazok elgondolkodnak az üzenetén, akik komoly hatást fejthetnek ki egyházunk jövőjére nézve. Mert egy asztalnál, mégpedig a református egyház asztalánál ülünk mindnyájan: Budapesten és Debrecenben éppúgy, mint Somogyban vagy Abaújban, a nagy gyülekezetben épp annyira, mint a kézlegyintést sem érdemlő vidéki közösségekben. Valahogy az az érzésem, hogy a politikával karöltve nekünk is csupán szavak szintjén számítanak az itt élők, és az itt található reformátusok, ám halvány fogalmunk, nemhogy hosszú távú stratégiánk sincs arról, mit kezdjünk velük: a perifériára szorult, elcigányosodó falvainkkal éppúgy, mint az elerőtlenedő vidéki gyülekezeteinkkel. Szerintem ez tény, nem pedig állítás. Nem lehet azt mondani, hogy „de igen, pontosan tudjuk, mit tegyünk”, mert nem tudjuk. Itt ugyanis már nemcsak az a feladat, hogy fel kell újítani a templomot, lakhatóvá kell tenni a parókiát, és kell szerezni valakit, aki hajlandó itt szolgálni, hanem az is, hogy mi módon biztosítsunk megélhetést, munkalehetőséget az itt élőknek?
Vannak nekünk kiválóan működő, fejlett régiókban lévő gyülekezetink, amelyek szépen növögetnek, és amelyeknek komoly esélyük van arra, hogy még nagyobbak, még jobbak legyenek. De vannak olyan közösségeink is, amelyek önhibájukon kívül küzdenek a zsugorodás, az elmúlás rémével, pedig itt is vannak odaszánt életek, tehetséges lelkipásztorok, hűséges presbiterek. Ezek a gyülekezetek pont azt élik meg, amit a magyarországi leszakadó területek: mintha ők már nem számítanának.
Remélem, nem érti félre senki: nagyon örülök annak, ha Budapesten, vagy az ország egyéb, fejlődésre ítélt környékén templom épül, intézmény alakul, gazdagszik, gyarapszik egy adott református közösség. Nem a semmiből, hanem komoly munka, sok imádság és odaszánás eredményeként jött mindez létre. Örülök annak is, ha egyházunk bármiféle támogatást nyújt egy-egy ilyen közösségnek. Hajrá, csak így tovább! De mi történik azokkal, akik a „végvárakban” élnek és szolgálnak? Elhisszük azt a tételt, hogy „gyülekezeteiben él az egyház”, vagy ez már egyfajta túlhaladott gondolkodás? Vajon Baranya, Őrség, Cserehát emberei, élni akaró gyülekezetei is a Magyarországi Református Egyház asztalánál ülnek? Ha igen, mit gondolunk felőlük?
Hozzászólások