Veszélyeztetettek

Az éjszaka folyamán brutális kegyetlenséggel meggyilkolták a cibakházi plébánost, nyugalmazott esperest, akit szerdára virradóra a plébánia pincéjében találtak meg – olvasható a Szoljon.hu oldalon. 

Brutális kegyetlenséggel gyilkolták meg a cibakházi plébánost - www.mno.hu

A 72 éves Szarvas Andrást szerda délelőtt holtan találták otthonában, az eddigi adatok szerint bűncselekmény áldozata lett.  

Pincéjében, összeverve leltek rá a cibakházi plébánosra - www.velvet.hu

Amikor tizenöt évvel ezelőtt az épülő parókiára költöztünk, az épületet még közel egy évig nem vette körbe kerítés, s a térré néző, padlóig üveg konyhaajtó bárkit kísértésbe ejthetett volna; ide gyerekjáték betörni. Hála Istennek, nem történt ilyen  éjszakai behatolás. Sőt, néhányszor az a kulcsmondat is elhangzott a keresztyén gyülekezet részéről, hogy „szent ez a hely, biztos védelem alatt áll”. Nemcsak mások, de időnként én is mondogattam magamnak: „Nincs mitől félned”.
A posztmodern kor társadalmi deficitje az élet Isten-erős bástyáit is pusztítja, erodálja. Eltűnőben vannak azok a társadalmi védőhálók, s egyre jobban düledeznek azok a nemzedékeken át tanult „magatartásformák”, amelyek alapvető kommunikációs szabályokat, automatizmussá vált szokásokat, és társas kapcsolati normákat építettek (mélyítettek) belénk. 

Ilyen szorongást okozó zavar, társadalmi jelenség a Szenthez és a Szent képviselőjéhez való viszonyulás. Bárhol és bármikor megtámadhatók vagyunk. Fizikai támadás érhet valakit otthon, iskolában, bankban, utcán – és tegyük hozzá – parókián, plébánián is, ahol lakik.
Nem kell elmenni az 1990-es évek Algériájáig, amikor ciszterci szerzeteseket tartottak fogva és öltek meg iszlám fundamentalisták Tibhirine-ben.

A cibakházi esperes-plébános egy gyilkost engedett be az otthonába. Talán a perselypénz, talán eladható kegytárgyak, vagy minden egyszerre kellett neki. Nincs mentség tettére. A hírekből azok a részletek is kezdenek összeállni, amelyek arra utalnak, hogy az elkövető néhány héttel (nappal) korábban ellopta a plébános autóját is. Elfogták, kihallgatták, majd rövid időn belül elengedték.

Nem kérdés, hogy Cibakházán is és más térségekben is élnek emberek mély szegénységben. Nem kérdés, hogy a szociális létbizonytalanság nemcsak devianciákhoz, hanem könnyen bűncselekményekhez vezet.  Nem kérdés, hogy a kriminalitás gyakorisága nagyon gyakran összefügg a családi háttérrel. Az sem kérdés, hogy a munkanélküliség és tömeges elszegényedés nem szüntethető meg egyéni kezdeményezésekkel, vagy akció-jellegű alamizsnaosztásokkal. De mégsem mondhatunk le arról az apró aposztrófról, hogy a lelkész, a pap – a szó legnemesebb értelmében – „segítő” hivatást végez. A segítő hivatás lényege éppen az, hogy úgy próbálja a bajba jutottat megérteni, mint egész embert, de anélkül, hogy magát a rosszat is el kellene fogadnia.

Mikor lehet a rosszat elutasítani? Amikor már a küszöbön van? Pál apostol készenlétet, segítő szándékot kifejező dialektikus sorai számomra mindig is a legszebb dicséretekhez tartoztak: „úgy ajánljuk magunkat, mint Isten szolgái: mint szegények, de sokakat gazdagítók, mint akiknek nincsen semmijük, és akiké mégis minden”. (2. Kor. 6. 10)
Boenhoffer a következőt írja a kérdésre, hogy „Ki áll helyt?” „Egyedül az, akinek nem az okossága, nem az elve, nem a lelkiismerete, a szabadsága, az erénye a végső mérték, hanem aki kész mindezeket feláldozni, a hitben egyedül Istenhez kötődve engedelmes és felelősségteljes tettre kap elhívást”.

Szarvas András esperes-plébános meggyilkolása ijesztő jel arról, hogy a felelősségvállalás nem szűkíthető egy-két altruista ember, magányos, csendes mártír kifejezésformájává. Az ember nem független és öntörvényű lény. A hálózat vagy inkább lánc hiányos, de az is lehet, hogy darabokra hullott. Bármilyen rendszer létjogosultsása azon áll vagy bukik, hogy működik-e. Régi klasszikus, hogy „Ne halat adj az éhezőnek, hanem tanítsd meg halászni!” Félő, hogy miközben a poliszért küzdenek az állam, a segítő szakma hivatalai, s az egyházak is, elveszítjük a kapcsolatot a sírókkal, a szenvedőkkel, a nyomorgókkal. Bár látjuk az erőfeszítéseket, az intézményi reformokat, éppen a kollektív felelősség tűnik el. Felelősek vagyunk azért az emberét is, aki „szolgává lett”. Nagy baj, ha azé marad a felelősség, a teher és a veszély, a bántalmazás is, aki a parókia kapujában áll, aki kinyitja otthonát. Mert ott állnak sorba a kéregetők, és könnyű belebonyolódni kenyérkérdésbe, gyógyszerkiváltásba, albérlet fizetési határidőkbe...  Börtönviselt emberekkel szóbaállni nemcsak a pap és közmunkás dolga lenne. Végül a kisebb-nagyobb közösségek, a közbeszéd, a hivatalok már csak az előregyártott Jó és Rossz kritériumait ismerik, ahol a gonoszból gyorsan lesz társadalmi szükségesség. Inkább félj és zárkózz be, fordulj el attól a romlott közösségtől, amiben élsz - pedig ilyeneket mondani felér egy társadalmi öngyilkossággal. 

Még egy Boenhoffer vers tér újra és újra vissza gondolataimba: 
Áldó hatalmak oltalmába rejtve
Csak várjuk békén mindazt, ami jő.
Mert Isten őriz híven reggel, este,
Ő hű lesz, bármit hozzon a jövő.

Hogyan értelmezzük az isteni gondviselést, keretet bárki életében, amikor ilyen brutális gyilkosságról hallunk? 
Szarvas András esperes-plébános meggyilkolását nem lehet a helyére tenni. Mintha lenne helye a brutalitásnak? Van, aki azt mondja, hogy amit nem értünk, amit hátborzongatónak tartunk, ahol felsikoltunk, hogy „nem jól van ez így, Uram!”, oda kell behívni az Istent. Úgy érzem, keresztyén emberként rövidzárlat azt mondani, hogy ezt a sötét értelmezési hézagot áldja meg bennünk Isten. Nem hiszem, hogy valamilyen isteni értelmezési kulcs segít megérteni a gonoszt, a pokolt.

A halál a véges lét határát jelöli. Keresztyén reménységünk mégsem az, hogy a halállal egyezkedjünk, és hozzászoktassuk magunkat mindennemű meghaláshoz, hanem hogy az élet győzelmét hirdessük. Isten győzelmét. Az élet győzelme, ha nem szigetelődünk el egymástól még egy ilyen brutális esemény után/ellenére sem.