De nem fogom kiverni, vagy kiveretni a gyerekemből – a szó egyik értelmében sem – a létező legjobb teljesítményét. Csak akkor, ha ő is őszintén erre vágyik. Mindig a sikeres sportolókkal foglalkozunk, akik elértek valamit, azokkal nem, akik középszerűek, gyengék, esetleg csak a szülői nyomás miatt vannak ott, ahol. Mi van velük? Ők mit éreznek, amikor végignéznek egy olimpiát? Nem akarom látni a gyerekem szemében a legyőzöttek tekintetét, sem az edzői kioktatást hallani, sem azon lamentálni, milyen sporteszközzel lehet addig kínozni az izmait, amíg két másodperccel jobb időt fut. Nekem kellenek azok a másodpercek, azok a reggelek. Sétálni fogunk, ráérősen, természetet járni, bohóckodni, és igen, igen, tízig aludni hétvégeken! Vessetek meg érte! Valakinek szurkolni is kell.
Fenyvesi Zsófi: Ezért nem lesz az én gyerekemből olimpikon - wmn.hu
Érdeklődéssel olvastam Fenyvesi Zsófi írását arról, miért nem lesz az ő gyerekéből olimpikon, aztán olvasás közben rájöttem: dehogynem, Zsófi. Hiszen ezt csináljuk minden nap, magunkkal, gyerekeinkkel, mindenkivel: olimpiát akarunk nyerni, újra és újra.
Pontosan ezt tesszük: reggel felkelünk, és elindul a versenyfutás az olimpiai aranyért. Mindenki más pályán versenyzik: gyerek az iskolában, szülő a munkahelyen, a szomszéd, a kollégák, a szüleink, gyakran a társunk előtt. A főnök, a társadalom, a környezet a zsűri, mi pedig versenyzünk, hogy megfeleljünk az elvárásoknak, hogy a lemaradás szégyenétől óvjuk magunkat, hogy teljesítsük, tartsuk a szintet, hozzuk a kötelezőt. Kötelező ugyanis a legjobbnak lenni. Aki nem a legjobb, azt ugyanis kirúgják vagy lecserélik, lesajnálják, kiközösítik, aki nem a legjobb, az lecsúszik. Úgyhogy mindig a legjobbnak kell lenni, minimum olimpiát kell nyerni, de az a legjobb, ha világcsúccsal teszed mindezt. Éppen ezért a gyerek a legjobb (sokszor ez annyit tesz: legmenőbb) iskolába jár, és persze különórára, nyelvórára, zenére, táncra. Így tehát a gyerek reggel korán kel, álmosan öltözik, alig reggelizik, cserébe vagy a kocsiban ül minimum negyven percet, vagy a busz-metró-villamos valamelyikének ülésén zötyög a csúcsiskoláig, ahol délután négyig tanul és viselkedik, hogy aztán a különórákról is hazaérve, este nyolc körül még egyszer átnézze anyával a fogalmazást vagy a matekot. A tanító néni ugyanis másnap kikérdezi, hiszen a tanító néninek is teljesítenie kell, tőle ezt várja a fenntartó, a szülő, a minisztérium, az ATV betelefonálói, a szakszervezet, minél többet és jobban oktasson, dokumentáljon, mosolyogva és lelkesen. És teljesítenie kell anyának is, aki a reggeli rutin és a gyerek(ek) iskolába történő eljuttatása után teljesít a munkahelyen, majd otthon is: vacsora elkészít, ruha kivasal, lecke felkérdez, hogy aztán a gyerekek elalvása után apa elvárásai következzenek. Persze, apát is meg lehet érteni, hiszen ma ő is teljesített, lévén ha nem teljesít, kirúgják, akkor pedig miből fizetik a lakást, a kocsit, és miből mennek nyaralni? Olyan ugyanis nincs, hogy nyaralni ne menjenek, hogy kisebb lakásba költözzenek, vagy éppen a kocsit cseréljék valami Dáciára: mit fognak szólni a többiek? Hát már erre se telik?
(És bizony, az egyházban is teljesíteni kell: mekkora gyülekezetben szolgálsz, mennyi a hittanosod, mit újítottál fel, mit tanulsz még, és ami a legabszurdabb: mennyien tértek már meg? Ha ugyanis te „csak” kis helyen szolgálsz, akkor nyilván te csak „oda” vagy jó, ha kevesebb a hittanosod, mint a kollégának, akkor nyilván lusta vagy, ha nem pörgetted a csúcsra az uniós, EMMI-s pályázatok lehívását, tehetségtelen vagy, ha nem csinálod a sokadik diplomádat, egyértelmű, hogy buta is vagy; ha pedig nem nőtt ugrásszerűen a gyülekezet száma, akkor nyilvánvalóan rosszul prédikálsz, de hogy még te sem tértél meg, az egészen biztos.)
Bizony, olimpiai versenyszám a mindennapi teljesítés, egyszerűen nem tudunk megszabadulni az elvárásoktól. Márpedig az van dögivel. Pörögni kell, tolni ezerrel, ha nem megy, véged: kinevetnek, kirúgnak, elfelejtenek. Persze az élsportoló gyermek szülei a rosszak, szegénynek ötkor kell felkelnie, hiszen az edző könyörtelenül követel, mi, akik „csak” a mindennapi hajszában szenvedünk és szenvedtetünk, mi, jó szülők vagyunk. Pedig dehogy. Éppen ezért nem állítanám pellengérre az élsportolók szüleit, és különösen nem mondanám, hogy bezzeg mi – mert mi aztán, ha lehet, még könyörtelenebb sportot űzünk.
Nyilván nem a normális elvárásokról beszélek. Tanulni kell, dolgozni kell, meg kell élni, az sem baj, ha jól – nincs is ezzel baj. Ám az őrület, ami körülvesz minket, egyben azt is jelenti, hogy elfelejtjük élvezni az életet: a gyerekek a gyerekkort, az iskolát, a többi gyerek társaságát, a felnőtt a munkát, a szolgálatot, amiről egykor annyit álmodozott. Nem élvezzük egymás társaságát, szerelmét, szépen lassan elhidegülünk egymástól, legfeljebb „kötelezően letudott körök” vannak. Nem is ismerjük a gyerekeinket, mert nincs időnk rájuk. Nincs együtt töltött minőségi idő, veszendő dolgokért futunk, rohanunk át az életen, talán csak a végén döbbenünk rá: nem is éltünk igazán.
Vajon merünk-e másként élni? Lehet-e egyáltalán?
