Pap, edző, tanár – kiben lehet megbízni? Úgy tűnik, hogy az „ártatlanság kora” véget ért. Többé már nem bízhatunk meg valakiben feltétel nélkül és automatikusan csak azért, mert valamilyen foglalkozást, hivatásrendet tölt be vagy egyenruhát visel.
TEMPLOM, ISKOLA, SPORTKLUB – ÍGY VAN SZINTE KÓDOLVA A RENDSZERBE AZ ERŐSZAK LEHETŐSÉGE (FIGYELEM: LEHETŐSÉGE!) - wmn.hu
Vannak olyan írások, amelyekhez idő kell. Nem, nem arra gondolok most, hogy idő kell a megírásukhoz, majd az olvasásukhoz. Természetesen ez is igaz. Ahhoz kell az idő, hogy emésszük őket vagy hogy a leírt szavak, mondatok igazán megérkezzenek hozzánk. Jelen esetben pedig arra kellett az idő, hogy megfelelő módon reagáljak. Arra a cikkre, amely néhány héttel ezelőtt jelent meg.
Egészen pontosan szeptember 25-én. Nyilván nem véletlenül időzítették a megjelenést erre az időpontra. Amikor a tanév már elkezdődött – de még az elején jártunk. Amikor a legtöbb szülő már eldöntötte, mikor és melyik külön foglalkozásra fogja beíratni gyermekét. Persze, csak akkor, ha ezt szükségesnek tartja. Járjon valamelyik iskolai szakkörre? Tanuljon nyelvet? Kezdjen el sportolni? De nem lesz mindez túl sok neki? Nem fogja őt megterhelni? A sokféle lehetőség közül biztosan a legjobbakat sikerült kiválasztani? Jól kijön majd a foglalkozást tartóval, az edzővel? Hogyan sikerül majd úgy megszervezni a napokat, hogy minden beleférjen, ami fontos és szükséges, de maradjon idő a pihenésre, a lazulásra is? Olyan kérdések ezek, amelyek körül jó sokáig forognak a szülők gondolatai az első szeptemberi napokban, elszántan igyekeznek olyan döntéseket hozni, amelyeket a legjobbnak tartanak. Amikor kérdéseikre kielégítő feleletet adnak és már éppen megnyugszanak, kényelmesen hátradőlnek és felsóhajtanak: hát ezen is túl vagyunk! – akkor jön egy olyan írás, ami alapjaiban kérdőjelezhet meg minden. Legalábbis benne van a lehetőség, ahogyan a cikk címében is felbukkan ez a szó.
Persze, nagy kérdés, hányan olvasták dr. Gyurkó Szilvia gyerekjogi szakember írását.
Amikor én először találkoztam vele, meglehetősen felháborodtam, tiltakoztam magamban, aztán mások előtt is, úgy éreztem, támadás ért, meg kell védeni magunkat. Igen, így, többes számban. Mert tulajdonképpen egy kategóriába tartozunk mindannyian – a szakértő szerint, még ha túlzok is egy kicsit -, akik tanítunk, nevelünk, foglalkozunk a gyermekekkel, iskolán belül vagy kívül. Mindannyian gyanúsak vagyunk. Potenciális bántalmazók, akik ellen védeni kell a gyermekeket. Minden tanító és tanár, minden hitoktató és lelkész, minden edző jelenthet fenyegetést. A gyerekjogi szakértő címben megfogalmazott véleménye szerint pusztán azért, mert egy olyan rendszer tagjai ők, amelyben kódolva van az erőszak lehetősége. Mintha egy mini, időzített bomba ketyegne minden olyan felnőttben, aki olyan hivatást választott, amely során gyermekekkel kerül kapcsolatba. Szinte az a csoda, hogy nem arról hallunk folyamatosan, hogy robbannak ezek a belső bombák.
Az első olvasásnál adott reakcióm valószínűleg egy ennél sokkal indulatosabb kirohanás lett volna, amelynek során azt próbáltam volna bizonyítani tételesen, hogy miért is nincs igaza dr. Gyurkó Szilviának, pontosabban, miért túlzó és általánosító mindaz, amit leír.
Most, hogy három hét is eltelt már, csak azt szeretném kérdezni: miért jó az, ha bizalmatlanságot keltünk azokkal szemben, akikre pedig rábízzuk gyermekeinket? Vagy otthon kellene tartanunk őket? Magunk mellett, soha el nem engedve a kezüket? Vajon a mai magyar társadalomnak tényleg arra van szüksége, hogy azt erősítsük: tulajdonképpen senkiben nem lehet bízni? Nem a bizalom hiányától szenved már úgyis? Nem éppen azért érik folyamatos csalódások, mert úgy érzi: már senkiben nem lehet bízni?
A leginkább pedig az hiányolom eme szakértő írással kapcsolatban, hogy nem beszél arról: nem azzal védjük a gyermekeket, ha mindenkiben ellenséget látunk, hanem azzal, ha sokat beszélgetünk velük. Otthon, a családban. Arról, hogy mi az, amit senki soha nem tehet meg velük. Milyen érintések, testük mely részei – mondjuk így – tiltottak egy másik ember számára. És azt is elmondjuk, hogy rögtön szóljanak, jelezzenek – először nekünk, a szüleiknek -, ha valaki olyan módon közeledett feléjük, ami számukra kényelmetlen volt. Bennünk bízhatnak, nekünk elmondhatják, mi lépni fogunk, teszünk azért, hogy megvédjük őket. Nem söpörjük félre aggodalmaikat, foglalkozunk rossz érzéseikkel, élményükkel, tapasztalatukkal.
Elmondhatják, beszélhetnek arról is, amikor egy közeli családtag vagy barát lépi át azt a határt, ami már zaklatásnak minősül. Mert arra is folyamatosan figyelmeztetnünk kell magunkat, hogy a legtöbbször családon belül vagy a család közeli ismerősei között lapul meg az az ember, aki a legnagyobb veszélyt jelentheti.
Ki veszi észre, ki védi meg a bántalmazott gyermekeket? Érezzük-e, hogy közös a felelősségünk? Szülőknek, tanároknak, hitoktatóknak, lelkészeknek, edzőknek – egyformán.