Ma már felsorolni is szinte lehetetlen az utazás tematikájú blogokat, mi mégis erre vállalkoztunk. Összegyűjtöttük a lehető legtöbb magyar nyelvű utazási blogot, amelyekből sokat megtudhatunk arról, hogyan és miért érdemes nekivágni a nagyvilágnak.
Tudom, sokan menekülnek úgy a sokszor nyomasztó politikai-közéleti-társadalmi valóságból vagy éppen csak mindennapos taposómalomból, hogy utazásos könyveket (pl. Világjárók, Útikalandok stb.), vagy újabban útleírásokat tartalmazó blogokat olvasnak. S persze vannak, egyre többen, akik számunkra az „anyagot szolgáltatják”... Ők a bátrak, a szabadok, az utazók, akiknek „otthonuk a nagyvilág...” Akiket hajt a nyugtalanság és a világ megismerésének olthatatlan vágya... Juliánus baráttól kezdve, Kőrösi Csoma Sándoron, Vámbéry Árminon („ sánta dervis”), Stein Aurélon, Teleki Sámuelen keresztül egészen a mai magyar blogger-utazókig felsorolni sem lehet azokat, akik szűknek érezték kis hazájukat, s elindultak... A mai Reposztban Balázs Dénes (1924-1994) geográfusról, világutazóról, az érdi Magyar Földrajzi Múzeum megalapítójáról szeretnék megemlékezni, leírva, hogy miért őt tartom a legnagyobb magyar utazónak...
Először is azért, mert minden bizonnyal ő utazott a legtöbbet! Életem – utazásaim c. életmű-összegző könyvében, halálos ágyán feküdve, elképesztő precizitással summázza 14 legnagyobb (3 hónaptól 2 évig terjedő) utazásának, expedíciójának adatait. Ezek szerint összesen 3276 napot volt távol otthonától, érte szüntelenül aggódó feleségétől. A világ valamennyi kontinensén (az Antarktiszt leszámítva) megfordult, 130 országot ismert meg (nem turista szinten...) Utazásai során megtett összesen – az európai utak nélkül – 983.051 km-t! Ebből 359.160 km-t légi-, 93.561 km-t vízi-, 507.781 km-t szárazföldi járművel, 22.549 km-t pedig gyalog! S hogy tényleg már gyermekkorában nem mindennapi fickó volt, kivételes akaraterővel, szellemi energiával és fizikai kondícióval felvértezve, arra nézve hadd mondjam el, hogy első országjáró expedícióját 1942-ben tette meg kerékpárral, 23 napon át 2725 km- tekert (napi átlag 120 km!) – olyan utakon, olyan kerékpáron, olyan körülmények között, s közben városokat nézett meg, emberekkel beszélgetett, hegyeket mászott, barlangokba ereszkedett le, s mindezekről jegyzeteket készített...
Aztán azért sem túlzás őt a legnagyobb magyar utazónak tartani, mert nem egy szabad országból indulva kellett megtennie utazásait, rengeteg bürokratikus akadályt kellett legyőznie egy-egy expedíció abszolválása előtt és során. Pont ez az időszak (1958-1990) nem kedvezett a nagy terveknek (nem a 3 és az 5 éves tervekre gondoltam...) és azok megvalósításának. Elolvasva valamennyi könyvét, sokat gondolkoztam azon, hogy vajon mi emésztett fel belőle több energiát, járni a hivatalok vörösszőnyeges folyosóit, lépcsőit vagy megmászni mondjuk a polinéz szigetvilág karszthegységeit...? A teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy egyrészt 1965-ig az Élelmiszeripari minisztériumban dolgozott, tehát valószínűleg ebből a közegből könnyebben meg tudott nyittatni egy-egy sorompót, másrészt tudományos munkásságát – karsztkutató volt – nemzetközileg is elismerték, s ezen kapcsolatait is utazásainak szolgálatába tudta állítani. Alapjában véve azonban – ahogy Dr. Kubassek János sokszor megemlékezett róla – élete végéig megmaradt „nyughatatlan székely vérű”, magányos, hátizsákos tudósnak és világjárónak, s ami még fontos: utazásait önerőből finanszírozta, 1 fillér állami támogatás nélkül...
Végül hogy miért is Balázs Dénest tartom a legnagyobb magyar utazónak? Mert ő – ellentétben sok mai bolyongóval... – nem (csak) magának utazott...! S itt nem csak arra gondolok, hogy világjárását 27, nagyszerű, magával ragadó és igényes könyvben (pl. Hajóstoppal az Indinéz-szigetvilágban, Hátizsákkal Alaszkától Tűzföldig, Cikcakkban az egyenlítőn stb.) örökítette meg és adta át az utókornak, nem is több száz tudományos dolgozatára és ismeretterjesztő cikkére, melyekkel a (földrajz)tudományt szolgálta. Hanem mindenek előtt arra a missziójára, hogy a világ minden részét bejáró és sok esetben idegen földben nyugvó magyar utazók, tudósok életművét megismerje és honfitársainkkal is megismertesse, relikviáikat hazahozza és összegyűjtse. Így hozta létre elképesztő aktivitással, lelkesedéssel és anyagi áldozatvállalással 1983-ban lakóhelyén, Érden – a magyar földrajztudomány régi adósságát törlesztendő – Magyar Földrajzi Múzeumot. Feleségével együtt, akivel nem volt családja, úgy tekintett erre az intézményre, mint „édes gyermekükre...” Számomra a múzeum megtekintése során a legnagyobb lelki élményt az jelentette, hogy Balázs Dénes külön kiállítást, pavilont állított Molnár Máriának, a Pápua Új-Guineában 1943-ban mártírhalált halt magyar református misszionáriusnak. (Természetesen ott is járt, Mánusz szigetén, s felkereste azokat az embereket, akik még ismerték Mária testvért és az ő szolgálatai során jutottak élő, keresztyén hitre. Egy ilyen beszélgetés, kávézás alkalmával előkerült pl. egy ezüst kiskanál, amelyet Molnár Mária ajándékozott egyik kedves munkatársának...)
Ezt a kis megemlékezést hadd zárjam azokkal a gondolatokkal, melyet Balázs Dénes mondott életéről, utazásairól, küldetéséről: „Az sem elegendő, ha sikerült a nemes célt elérni, s utána ülünk a babérjainkon.(...) Ha már egyszer annyit fáradoztunk egy jó ügyért, ne hagyjuk veszendőbe menni, életünk végéig, utolsó leheletünkig vigyázzunk rá. Halálos ágyamon ezek az utolsó gondolataim, az utolsó írott szavaim... Remélem, hogy lesznek, akik megfogadják... S akkor tényleg nem éltem hiába!”