„Az a kijelentés, hogy veszett ügy, olyan volt Geraldnak, mint vörös posztó egy bikának: talán még akkor sem adta volna fel, ha az utolsó dinoszauruszt akarta volna megmenteni.” Gerald Durrell özvegye, Lee Durrell természettudós budapesti előadásán jártunk.
Korfu, olaszos temperamentum, csodabogár állatfajták és csodabogár családtagok – az első, ami Gerald Durrelről több nemzedéknek is beugrik. Aztán a saját állatkert, fajmentő akciók és egy fáradhatatlanul kitartó tudós- és házaspár. Pesten járt Gerald Durrel özvegye, Lee Durrell a hazánkban például iskolák számára is programokat szervező Jane Goodall Intézet meghívására.
Gerald Durrell: Családom és egyé állatfajták
Két dolog ragadott meg az előadásról írt rövidke beszámolóból és a vele készített interjúból. Az egyik az a tudatos tervezés, ahogyan Gerald Durrell létrehozta és működtette a Jersey szigetén létrehozott állatkertjét (vadállat menhelyét). A másik pedig az a töretlen optimizmus – de lehet, hogy nem is ez a legszerencsésebb kifejezés –, ahogyan a munkáját végezte. Azokat a vadállatokat kezdték kiválogatni, amik a kihalás szélén álltak. A céljuk ezzel ma is ugyanaz: a fajta egyedszámának növelése után visszatelepíteni őket az eredeti élőhelyükre. (Hogy pontosan mekkora körültekintéssel, ahhoz érdemes átfutni a Lee Durrellell készített szintén nem hosszú interjút.)
Akkori legjobb barátom – ma elismert agykutató – akkor adta a kezembe a Családom és egyéb állatfajtákat, amikor biológia és földrajz órákon egyre több szó esett a kihalóban lévő, súlyosan veszélyeztetett állatfajokról. Az özvegy nem véletlenül hangsúlyozta tegnap Pesten, hogy Gerald Durrellt az bőszítette fel a legjobban, amikor azt hallotta, hogy az ember már nem tehet semmit. Hát ő (és alapítványának megannyi munkatársa) tett. Afféle állatvilág felé fordult Albert Schweitzerként. Eredményesen és fáradhatatlanul.
Mindezt nem a sötét prognózisoktól kábán kóvályogva (pedig a brazil esőerdők pusztítása már a 80-as években is napirenden volt (sőt, szerintem már biztos előtte is), hanem tudatosan megtervezett módon, lépésről-lépésre minden körülményt megvizsgálva és lehetséges hatást figyelembe véve. Ezért talán nem is az optimizmus a legtalálóbb szó, hanem inkább a céltudatosságból fakadó bizalom. Az a tudat, hogy ha a vezetésem alatt álló csapat tudatosan végzi a munkáját, akkor annak meglesz az eredménye. Ahogy a feleség fogalmaz: „Ez nagyon nehéz, de csak úgy lehet hatékony munkát végezni, ha megvannak a terveink, folyamatosan monitorozzuk az eredményeket, és azokat a tervekkel hasonlítjuk össze.”
Amikor klímahisztiről hallok, akkor csak egészen kicsit akarom megérteni a felfokozott indulatokkal szembeni kritikákat, mert a hangsúly azon van, hogy abban a közösségben, amelyben élek, mi az én felelősségem. Akár a természeti környezetünk, akár a szellemi/lelki környezetünk védelméről van szó. Amikor a keresztyénség a politikai kommunikáció vagy az oktatásügy kontextusában vágódik a boncasztalra, akkor egy szempillantás alatt elpárolog az, hogy közösségi létre és a teremtett világ gondos gazdáinak lettünk teremtve. Állandó önreflexióra, kommunikációra és egy meghatározott irányba mutató, tudatosságra törekvő viselkedési módra. Röviden: felelősséggel. Annak ellenére, hogy mennyit bénázunk is eközben.
- A beszámoló, és
- az interjú
Gerald és Lee Durrell a '80-as években
(Kép: Index / Durrell Wildlife Conservation Trust)