Nyolcvannégy éves korában, szerdán hajnalban elhunyt Vekerdy Tamás – közölte a pszichológus, író családja. Idén tavasszal Vekerdy azt mondta, egész életében a szabadságra törekedett. Mostanában már nem tett mást, mint sétált, olvasott, és elment előadásokat tartani. „Ha megkérnek, mindenféléket csinálok, mintha még élnék, de ez csak a látszat. Miért kéne olyan sokáig itt maradni?” – mondta áprilisban.
Meghalt Vekerdy Tamás - hvg.hu
Az elmúlt nap meghatározó, szomorú híre volt, hogy 84 éves korában elhunyt Vekerdy Tamás. A sokak által ismert gyermekpszichológus – és ez csak egy azon meghatározások, jellemzések közül, melyet nevéhez kapcsoltak. Mások mást hangsúlyoznak, tartanak fontosnak vele kapcsolatban. A közösségi oldalakat rövid időn belül ellepték az idézetek is, amelyek a megosztók számára valami miatt különösen is meghatározókká váltak.
Álljon itt ezek közül néhány: „Nem az teljesít majd igazán jól a „kemény, versengő, taposó” felnőtt életben, akit már gyermekkorában is „kemény, versengő, taposó” körülmények között neveltek. Éppen ellenkezőleg. Az fogja jól bírni az élet megpróbáltatásait és az lesz eredményes, aki gyerekkorában jól érezhette magát a bőrében, érzelmi biztonságban nevelkedett, önbizalmát megerősítették, nem hagyva, hogy a külvilág (esetleg az iskola) tévesen értelmezett fölösleges követelményekkel túl korán megtörje.”
„A szülőknek egy dolguk van: az elképzelhető legnagyobb pozitív elfogultsággal kell a saját gyerekükre tekinteniük. Az lát jól, aki szeret!”
„De jó volna, ha tudnánk megint játszani a karácsonyfa alatt és körül, gyerekeinkkel és egymással, mert a játék arra tanítana, hogy ne vegyük komolyan azt, amit nap mint nap öngyötrően komolyan veszünk. Karriert, pénzt, a külvilág ítéletét.”
Vekerdy Tamás tagadhatatlanul egy széles körben ismert, bizonyos körökben nagyon népszerű, sokak által elfogadott ember volt. Ha azt szeretném leírni, hogy bennem milyen kép kapcsolódik hozzá, arról beszélnénk, hogy egy bölcs, nagy tapasztalattal bíró embert látok, aki közel jön, lehajol és így, mellettünk állva mondja el véleményét, tanácsát. Nem valahonnan messziről, a magasból harsogja, kiabálja, kürtöli világgá. Nekem szimpatikus ez a hozzáállás. Jobban figyelek az így elmondott szavakra, inkább megfogadom az így elhangzó tanácsot.
Mert – mint olyan sok mindenhez – a gyerekneveléshez is mindenki ért. Sőt, meg van győződve a maga igazáról. Arról, hogy amit ő tesz, amit ő enged és amit nem, amit helyesnek tart vagy sem, annak mindenkire nézve kötelezővé kellene válni. A másik ember gyerekének neveléséhez pedig még inkább ért mindenki. Pontosan látja és tudja, mit ront el a kedves szülő, mit és hogyan kellene másképpen tenni. Az a legborzasztóbb, hogy mindenki – kéretlenül is – elmondja véleményét, beleszól – természetesen éles kritikával – a csak a másik emberre tartozó dolgokba. Mielőtt megszülettek gyermekeink, soha nem gondoltam volna, hogy nálam mindenki csak jobban tudhatja, mit és hogyan kellene. Azt sem gondoltam volna, hogy élet-halál harccá válhat egy olyan egyszerű kérdés, mint hogy mikor vegyük fel a síró csecsemőt, mikor kínáljuk meg először darabos étellel, használjunk-e hordozókendőt vagy sem és még hosszan lehetne folytatni a sort. A vitára okot adó helyzetek száma pedig egyre csak nő az életkor előrehaladtával. Azokról a kínos pillanatokról pedig ne is beszéljünk, amikor nagyobb nyilvánosság előtt zajlik a gyereknevelés, mindenki minket néz és ki együttérzéssel, ki kárörömmel figyeli küzdelmünket. Mindig vannak megmondó emberek, akiktől kiráz a hideg, mert pont nem erre lenne szükségünk az adott helyzetben.
Épp eleget szenvedünk az elvárásoktól, a tökéletes szülőktől, saját hibáinktól, kudarcainktól. Igazán nincs arra szükség, hogy valaki erre még rátegyen egy lapáttal és arról beszéljen, miért és miben nem vagyunk elég jók. Bezzeg – kezdik ennek ellenére is mondani, és mindenki már hallja is magában az aktuális, erőteljesen megfogalmazott véleményt.
Milyen jó, hogy vannak olyanok, akik inkább felszabadítani szeretnék a gyermeket és a szülőt, az egész családot a maga egységében és nem még inkább összeroppantani. Akik fontosnak tartják azt hangsúlyozni, hogy nem kell ugyanolyannak, nem kell egyformának lenni. Akik szerint az egyik legfontosabb, hogy mindenki legyen hiteles önmagával. Ezzel tenné a legjobbat – önmagának és a másiknak is. „Ki vagy te? Ez a gyerek fel nem tett kérdése, és a láthatatlan csápjaival, amik belém lógnak, letapogatja, hogy én ki vagyok. És vallhatok bármilyen szép elveket, ha az, amit mondok, ellentmondásban van azzal, amit letapogatott, akkor ezek kimondottan károsak.”