Mi mindannyian kaptunk egy üzenetet, valami fontos hírt, és most már az a kérdés, hogy ezzel mit tudunk kezdeni. Az üzenet átadása a mai kommunikáció fő kérdése. Hogyan lehet úgy megfogalmazni azt, amit el akarunk mondani, hogy a másik ember tényleg meg is értse? Most egy kommunikációs szakembert hallhatunk, akitől azt kérdeztem, vajon hogyan kellene az egyháznak kommunikálnia üzenetét? Tóth Tamás Gábort, a Piliscsabai Református Egyházközség gondnokát hallhatják.
Református Félóra - tebennedbiztunk.hu
Lelkészként a vasárnapi igehirdetésekre és más alkalmakra való készülésem közben is ott forog gondolataim között a kérdés: hogyan mondjam el? Az üzenetet, ami megszólított engem, miközben az igére figyeltem és amiről hiszem, hogy azokat is szeretné megszólítani, akikhez beszélek. De hogyan mondjam el? Úgy, hogy értsék, hogy elérje őket, hogy átéljék azt a csodát: itt most rólam van szó, nekem fontos az, amiről hallok, megszólított emberré váltam.
Miközben számtalan lelkész keresi a választ erre a kérdésre, jól esik arról hallani, hogy vannak olyan nem lelkészek, akik próbálnak segítséget nyújtani abban a tépelődésben és vívódásban, ami a prédikációra való készülődés kihagyhatatlan része. Milyen jó, hogy vannak, lehetnek olyan gyülekezeti tagok, szolgáló társak, akik azokkal a meglátásokkal, tapasztalatokkal, élményekkel, amelyekkel rendelkeznek világi hivatásuk gyakorlása okán, arra késztetnek bennünket, hogy merjünk másként szólni, mint amihez hozzászoktunk és ami bevett gyakorlatunk, legyen bátorságunk új módszereket, ötleteket kipróbálni.
A Kossuth Rádió Református Félóra című műsorában hangzott el egy beszélgetés Tóth Tamás Gáborral, aki elsősorban kommunikációs szakember és nem másodsorban a Piliscsabai Református Egyházközség gondnoka. Hogy miért olyan fontos úgy szólni, hogy az eljusson mindazokhoz, akik tagjai az aktuális gyülekezetnek? Mert vannak olyan alkalmak minden gyülekezetben, ahol nemcsak a szokásos, minden vasárnap rendszeresen templomba járó tagok vannak jelen, hanem olyanok is, akik valami miatt – akár keresztelés, akár temetés után -, de eljöttek és jelen vannak. Az ő esetükben a legnagyobb kérdés, hogy eljönnek-e még egyszer? Kapnak-e olyasmit, ami miatt vágyakozni fognak újból?
Erről hallva nyilván sokakban már ott van a válasz is. Hogy ez elsősorban nem tőlünk függ, nem rajtunk múlik. Nem a módszereken, az ötleteken, a próbálkozásokon, az újító szándékon. Isten munkálkodik Lelkén keresztül a hallgatóság szívében, Ő ér el, Ő szólít meg. „Ezért tehát nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.” (Rm 9: 16.)
Ennek ellensúlyozásaként azonban nem felejtkezhetünk el az emberi oldalról sem. Igenis van, ami rajtunk múlik, ami a mi felelősségünk. Miért ne lehetne többféle istentiszteletet, többféle rétegnek szóló istentiszteletet tartani? Miért ne lehetne olyan kommunikációs módszereket megtanulni, amelyek segítségével el lehet érni és meg lehet nyitni embereket? Miért ne lehetne ehhez segítségül hívni azokat a gyülekezeti tagokat, akik a látókörünkben vannak és akik készek arra, hogy visszaadjanak abból, ami nekik adatott?
Mert bár úgy tűnik, hogy ez az írás és a gondnok úrral való beszélgetés elsősorban a lelkészi munka rejtelmeibe enged bepillantást, hiszen az igehirdetés áll a középpontban, még sincs egészen így. Mert az lenne éppen a legfontosabb, hogy elengedjük végre azt az elképzelést, hogy egy gyülekezet esetében minden a lelkészen múlik. Nemcsak abban az értelemben, hogy ő végezzen mindent, mert neki mindenhez értenie kell, ha pedig nem, akkor tanulja meg, hanem úgy is, hogy őt terheli a felelősség mindenért. Rajta múlik csak, milyen folyamatok zajlanak egy-egy gyülekezetben, őt lehet hibáztatni vagy számon kérni azért, hogy valaki jelen vagy sem. Meghatározó természetesen, hogy egy lelkész milyen légkört teremt, hogyan érzik magukat mellette, körülötte az emberek, hogy tud-e „úgy beszélni a szószékről, ahogyan otthon a konyhában.”
Legalább ennyire fontos azonban magának a gyülekezetnek a nyitottsága, szeretete is. Vajon aki a külvilágból jön, hogyan érzi magát a gyülekezeti tagok által alkotott közösségben? Nekik mennyire fontos, hogy aki egyszer eljött, eljöjjön még egyszer és majd újra? Ők utána tudnak-e nyúlni, maguk között tudják-e tartani? És abban az esetben, ha ez nem nagyon sikerül, tudnak-e, akarnak-e ehhez segítséget kapni?
