„Nem kell félni sem az élettől, sem a találkozásoktól. Lelkészként a legdöbbenetesebb találkozásaink a nem hívő emberekkel vannak. Egyikünk meg van győződve valamiről, a másik meg épp ellenkezőleg – mi történik ilyenkor? Elkeseredem vagy a saját képemre akarom formálni a másikat? Nagyon izgalmas, hogy mit kezdünk egymással. Mi van akkor, ha valakinek az életében ott van Isten? És mi van, ha a másik éppen a hiányt fogalmazza meg? Utóbbit többnyire úgy látjuk, hogy aki nem hisz, veszteséget él át, mert minket Isten meggazdagít, és aki pedig nem él ebben a gazdagságban, az nyilván szegény...”
Bölcsföldi András lelkipásztor, a nemrégiben megjelent Ideje van az olvasásnak c. novellagyűjtemény megjelenése kapcsán mondta ezeket, annak a gondolatnak a folytatásaképpen, hogy minden irodalmi mű a „nagy történethez”, Isten és ember közös nagy elbeszéléséhez kapcsolódik, abba ágyazódik bele. S nemcsak a már kész irodalmi alkotások, hanem egyen egyenként a mi életünk szüntelen íródó, formálódó, kisebb-nagyobb fordulatokat vevő történetei is. Egy lelkésznek talán különösen is sok lehetősége van „beleolvasni” egy-egy életregénybe, s valóban, a nem hívő emberekkel való találkozások a legelgondolkodtatóbbak. Most én is közre adok – még a pályám elejéről – három ilyen nem mindennapi látogatást...
Mundér bajtárssal -nevezzük így stílusosan a fiatal, határozott és ambiciózus katonatisztet- a munkahelyén, a laktanyában beszélgettünk. Igen, talán ez a legtalálóbb elnevezés rá, ugyanis minden baj forrásának az egyenruhát tartotta... A katonait és a papit egyaránt... Itt rögtön megjegyzem, hogy kifejezetten művelt ember volt, értette a Stendahl: Vörös és fekete c. regény szín-jelképrendszerére tett utalásomat, miszerint a XIX.századi Franciaországban a felcseperedő ifjú csak a vörös katonadolmányban vagy a fekete reverendában érvényesülhetett... A XX.sz végi, rendszerváltó Magyarországon azonban sem a honvédségnél, sem az egyháznál nem ígértek valami fényes jövőt az egyenruhásoknak, úgyhogy nyugodtan maradhatunk a baj-társ elnevezésnél...
- Mindketten áldozatok vagyunk, egy nagy átverés áldozatai... -kezdte egyetlen nagy monológját Mundér... Az egyenruha leplez le mindent... Az teszi tönkre az embert, a társadalmat, a világot... És az buktatja le a szerintem nem létező istent is... Játék ez az egész, csak játék, hidd el... Katonásdi... Egyházasdi... Játék meg színház... Tudod, Shakespeare is megmondta, hogy színház az egész világ... Eljátszunk egy szerepet... Te is meg én is... Csak a közönséget nálatok máshogy hívják... Gyülekezet, jól mondom...? S vannak a szereplők, a színészek... A jók és a gonoszak... Te vagy a hivatalos jóember... Bűnösök és a szentek... Nálunk meg vannak a mieink, szemben pedig az ellenség... Hidd el, játék ez, mesejáték... A jók jutalmat kapnak, üdvözülnek, a gonoszak pedig elnyerik méltó büntetésüket, elkárhoznak... Mint a mesében... De ezt játszod, ezt mondod te is, nem...? Mert ezt nevelték beléd... Erre képeztek ki... És ezért kapod a fizetést... Erre épülnek komoly egzisztenciák... Ez egy mesterséges társadalmi felépítmény, ehhez semmi köze nincs az istennek... S ez így megy évezredek óta, ezt a rendszert nem lehet csak úgy, egyik napról a másikra leépíteni, bedönteni... Hidd el, ez csak egy játék... Egy szent játék... Ha a palástod nem lenne rajtad, talán akkor... De nem, akkor sem hiszek... Így meg végképp nem! – mondta határozottan, katonásan Mundér bajtárs, majd tisztelgett egy mellettünk elhaladó, ráköszönő statiszta-katonának...
- Gyere beljebb! Áldás bék...ség, de nem baj, ha inkább letegezlek, ugye, Tomika...? Bocs, egy kicsit be vagyok b...va...! - mondja a Törzsfőnök, egy kicsiny falu polgármestere, egy igénytelen fehér atlétában, s engem ez a látvány valóban azokra az afrikai törzsfőnökökre emlékeztetett, akik elsőként válogattak maguknak európai ruhát a segélycsomagból...
- Áldás békesség! - mondtam némileg meglepődött, bizonytalan hangon, s szemem akaratlanul is a nappali nagy asztalán lévő pohárra, a már majdnem üres literes hét dekás pálinkásüvegre és a csikkekkel teli hamutartóra tévedt... Meg persze a vérben-vörösben forgó szemekre...
- Add a kezed, Tomikám...! Te vagy a legjobb barátom...! Kössünk vérszerződést...! Én most nagyon őszinte leszek hozzád... Mindent elmondok... Csak neked, Tomikám...
- Figyelj, majd visszajövök holnap, pihend ki magad, most elmegyek...- próbáltam először és utoljára menekülőre venni a dolgot, de nem engedte...
- Ülj le, hallgass meg...! Én őszinte leszek hozzád... S tudod, most ne sértődj meg, de igazából én téged nem bírlak... Sem téged, sem azt, amit csinálsz... Ezt őszintén mondom, nem sértődsz meg, ugye...?
- Dehogy, hallgatlak...
- Szóval én igazából ilyen vagyok... Sz...om le az öltönyt meg a nyakkendőt... Engem a falu sem érdekel... Rosszul vagyok, ha valaki bekopogtat hozzám a hivatalba... Nem is szeretek ott lenni... Azt is tudom, hogy engem sokan utálnak... Sz...ok rá... De mégis rám szavaznak... Érted te ezt...?
- Valamiért bíznak benned... - vetem közbe.
- Pedig... Amit tudok, lenyúlok... Mindenki ezt csinálja... Nagyobb városokban többet, kisebb falukban kevesebbet... Pályázati pénzeket, ilyen-olyan támogatásokat, mindent... Amit tudok... Neked elmondom, mert te nem fogsz feljelenteni... Bár igazából nem is tudnának velem mit csinálni, mert úgy lopok, hogy minden legális legyen, érted...? Amit tudok lenyúlok... Akit tudok, megveszek... Szavakkal, ígéretekkel, szívességekkel, ezzel-azzal, pénzzel... Rohadt világ ez, Tomikám... De azért valahol meg szép is... Akit tudok, megb...ok... Meglepődnél, ha elmondanám neked, hogy kit kettyintettem már meg... Rövid az élet... Tudsz ennél jobbat...? S utána még a fejem sem fáj...
Nagyjából ez volt az a pont, ahol felálltam, vettem a kabátom, elköszöntem. Másnap -ígéretemhez híven- elmentem hozzá, ezúttal a hivatalban találtam meg. Öltönyben, nyakkendőben fogadott, mosolyogva, s erős parfümillat lengte be a helységet...
- Áldás békesség, nagytiszteletű úr, foglaljon helyet...! - mondta a Törzsfőnök, s olyan hihetetlen volt számomra, hogy tegnap délután én ezzel az emberrel kötöttem vérszerződést...
Egy Művésznő... Egy igazi, kortalan Művésznő... Ahogy fogad, kedvesen, figyelmesen... Ahogy beszél, szuggesztíven, választékosan, szépen... Ahogy ragyognak a szemei... Mintha egy rokokó álomvilágban lennék, időnként lopva körbenézek, a könyvekkel teli polcra, a kerámiáktól zsúfolt tálaló szekrényre, a függönyről lelógó, tekergő, mosolygó díszekre, bábukra, figurákra...
- Nincs itthon a férjem, azt mondta, beszélgessek nyugodtan a tiszteletes úrral, majd este jön... -kezdte, illetve folytatta sejtelmesen immár a giccs határát súroló csészékben gőzölgő kávé fölött a Művésznő... És beszélt, mesélt, csacsogott... Erdélyről, hófödte havasokról, romlatlan, tiszta lelkű emberekről... Beszélt kultúráról, vallásról, művészetekről, irodalomról... Beszélt Adyról, Reményik Sándorról, Lászlóffy Aladárról... Aztán egyszer csak azon kapom magam, hogy ezt a szót mondja, hogy Románia... (Addig csak Erdélyről beszélt...) Meg hogy Securitate...
- Menjünk ki az udvarra...! - mondja egyszer csak váratlanul, s már indul is... Leülünk az udvari pagoda alá. Az előbb még csillogó, ragyogó szemek riadtan merednek rám... Mintha egy másik személyiség ülne vele szemben... Közelebb hajol, szinte súgva mondja:
- Bent lehallgatnak minket... Nem vagyunk biztonságban... Lehallgatják a telefonjainkat... Elolvassák a leveleinket... Mindenütt követnek minket... Pedig azt hittem, hogy azzal, hogy átjövünk Magyarországra, már békében fogunk élni... De nem... Itt is itt vannak... Félek, tiszteletes úr, nagyon félek... Ki véd meg engem...?
- Nyugodjon meg, az Isten vigyáz magára, higgye el...! -mondtam a váratlan helyzetre kissé tétován, bizonytalanul reagálva.
- Félek... Bármikor ide jöhetnek... Ne hagyjon magamra...!
- Nem megyek el... Nyugodjon meg...! Mikor jön meg a férje...?
- A 6-os busszal, még egy bő óra, ha jól nézem az időt...
Még időnként körbe-körbe nézett, de egyre inkább csak rám... S egyre jobban csillogtak a szemek... És néhány perc múlva már újra a Művésznő ült velem szemben... És csak beszélt, mesélt, csacsogott... Erdélyről, művészetekről, Adyról...