A magyar gasztronómia az a dolog, amelynek eredete homályba vész, egyáltalán nem világhírű, de aki nem annak tartja, az nem megfelelően magyar, senki se tudja, hogy hogyan, de mégis zseniális, irodalmát pedig mindig, minden korban a legjobb újságíróink és íróink írták Ignotusól Mikszáth Kálmántól Krúdy Gyulán át Hamvas Béláig.
Nincs veszélyesebb a fakanállal hadonászó férfinál. Ismerjük a jelenséget: Férfi betéved a konyhába. Nem tetszik a pucollás (túl sok marad a héjon), nem tetszik a kavarás (teljesen összetöri az ételt), nem tetszik a sütés (agyonszárad a hús). Persze kritizáló Férfi a legártatlanabb mind között. Mert ott van a főző Férfi, aki nemcsak bírál, gusztál, de főz. Ehhez nyilván konyhalány szükségeltetik. Hogy ki lesz az áldozat, nos, azt háztartásonként fellelhető női szereplők kora és hajlandósága dönti el. És ez még mindig csak apró ártatlanság ahhoz képest, amikor Férfi úgy gondolja, szükséges és engedhetetlen az étel és evés megörökítése az örökkévalóság számára is.
Amikor Férfi szakácskönyvet, gasztroesszét, vagy (urambocsá!) gasztroregényt ír, az akkut formája a nagy ÍZ utáni beteges sóvárgásnak, ez után a soha meg nem található édeni ÍZ után, - s óh boldog képzavar - egyben az elveszett PARADICSOM után. Ez a bizonyos íz valamikor bizonyosan még az édesanya, anyu, anyuka egykori fazekából csalta be magát a semmit, de semmit nem feledő férfiúi agy fokhagyma-szagú titkos kamrácskájába, s onnan uszít egy életen át, sőt, újságok, könyvek túlvilági üzeneteiben is a „hogy kellene valójában főzni drága, bugyuta asszonykáim” parancsát. Mísz-mász ételek itt persze szóba nem kerülhetnek. Kizárólag kemény falatokról van szó, mint lecsó, halászlé, bableves, pör-költ! Kardinális kérdések, kérem! Szabad-e vizet ereszteni a húsra, vagy önmaga levében párolódjon? Világok fordulnak itt meg.
Az „úr ír, nő főz, mert köll” formula az utóbbi időben nem állja meg helyét. Úr ír és főz, vagy úgy csinál, mintha főzne, de mindenképp ír. Nő főz, ha köll, de nem mindig tud. Talán itt kezdődött a nagy erkölcsi válság, amikor felborult a fő szereposztás. Talán itt borult fel a világ, és tűnt el a nagy íz. A nagy íz ugyanis sokszor a véletlen műve. De az is lehet, hogy csak a – finoman szólva – összehangolt feladatok sokasága közt figyelmét vesztett háziasszony sikertelenségének ízre kitűnő bizonyítéka. A jól ismert anekdota szerint egykori férfiú nem talált olyan feleséget magának, aki megfőzte volna édesanyja utánozhatatlan töltött káposztáját. Pedáns, ügyes háziasszonyok, és a dolog mégse jött össze! E néhai asszonyok után az utolsó asszony egy nemtörődöm teremtés volt. A töltött káposztája is nem odakozmált? Néhai férfiúnk ezt a félresikerültet megkóstolva felkiáltott: igen, ezt kerestem gyermekkorom óta! Ilyen egy jó töltött káposzta.
Legyek még gonoszabb? Mondjam ki áperte, hogy a hedonizmus netovábbja, amikor művészetté kívánjuk emelni a mindennapit? (No, nem a kenyeret.) Művészetté és kultúrává. S figyeljük meg, manapság az ízek világában bandukoló publicisztikák már a kultúra rovatban jelennek meg. Egy kor és társadalom mutatja ki önmaga elsekélyesedését ezáltal. Zene még marad, színház néhány botrány révén, az irodalom helyét pedig lassanként átveszi a gasztro. Csakhogy, kedves Levinek, egy baj van ezzel az egésszel. Az étel fölöttébb mulandó egy portéka, akárhogy is spékelgetjük irodalmi ízű szalonnácskával. Spékelhetjük egy órát, két órát, pácolhatjuk, párolhatjuk, süthetjük akár egy nap hosszat. Amikor leülünk - befaljuk, mégpedig percek alatt, s utána marad egy gyors, múló emlék talán. Az sem mindig. Lehet, hogy mégis jobb lenne az örökkévalóság számára alkotni? Ezért javaslom, hogy állítsunk szobrot a nagy Levinnek. Azt legalább nem falja fel senki.