Őrségi és Pápai Egyházmegyei Presbiteri konferencia Győrben - refdunantul.hu
Közös presbiteri konferencián vettek részt szept. 15-én Győrben, a Kossuth utcai templomban a Pápai és az Őrségi Református Egyházmegye presbiterei. Először Steinbach József, a Dunántúli Református Egyházkerület püspöke tartott áhítatot, majd két előadás, gyülekezeti beszámoló következett. Dr. Vladár Gábor, soproni lelkipásztor, valamint Benke András és Kinga, szendrői-szendrőládi lelkészházaspár mondták el, hogy hogyan éli meg gyülekezetük az országon-egyházon belüli elvándorlást, s mit tudnak tenni. Sopron és Szendrő, Nyugat- és Kelet-Magyarország, ahová jönnek és ahonnan elmennek az emberek...
Dr. Vladár Gábor rögtön leszögezte, hogy nem a külső, a híradásokban hallott-látott migrációról fog beszélni, hanem a belső, Kárpát-medenceiről, s nem is lenne jó, ha a külső eltakarná a belsőt, elterelve figyelmünket a bennünket, lelkészeket, presbitereket igazán érintő népmozgásokról. Aztán beszélt arról, hogy Sopron mindig „mozgalmas” város volt. Már a Monarchia idején mindig a keleti országrészből hoztak e zömében német-lakta térségbe magyar hivatalnokokat és munkásokat. Trianon után tömegével érkeztek a határainkon túlról Sopronba. Tulajdonképpen ennek a bevándorlási hullámnak köszönheti születését a soproni gyülekezet (1929). Ekkor kb.500 fő volt a gyülekezet lélekszáma. Az 1956-os forradalom itt jobban éreztette hatását, sokan elhagyták a „hűség városát”. 1983-ban, amikor Vladár Gábort megválasztotta a gyülekezet lelkészének, kb. 250 egyházfenntartója volt az egyházközségnek. És akkor most ugorjunk 35 évet az időben: ma 1200-1300 reformátust tartanak nyilván! Mi történt azóta? Egyrészt lezajlottak a kelet-európai rendszerváltozások, újra sokan érkeztek Erdélyből, másrészt folyamatosan érzékelhető a gazdasági bevándorlók érkezése. A 2008-ban „kirobbant” gazdasági válság még inkább felgyorsította ezt a folyamatot. Jönnek egyetemisták, fiatal családok főként az ország elmaradottabb, keleti régiójából. Sokan csak „alvó városnak” tekintik Sopront, szó szerint, hiszen Ausztriába járnak át dolgozni - addig a gyerek iskolában, napköziben – s csak aludni jönnek haza... Gyülekezeti szempontból ez nehézséget és lehetőséget is jelent. Nehézséget, hisz így közösséget építeni nagyon nehéz, pl. hétközi alkalmakra elvárni, hogy jöjjenek... Ugyanakkor egy kihívás, hogy a gyermekeken keresztül ,folyamatosan „alulról” építsék a gyülekezetet. Nagyon fontos szerepet tölt be éppen ezért a soproni régióban a kötelezően választható iskolai hitoktatás. Így derült ki, hogy 420 gyermek van a „rendszerben”! 12-13 helyen 10 hitoktató és lelkész tart hetente összesen 130 hittanórát. A jelszó, hogy egy gyerek is számít, azért is elmennek mondjuk Kapuvárra! Az utóbbi években a konfirmáltak száma is emelkedett, 48-50 fiatal tett konfirmációi vizsgát és fogadalmat! Dr. Vladár Gábor nagyon fontosnak tartja a gyermekek gyakorlatias, egyháziasságra törekvő nevelését, hogy a fiatalok azt tanulják meg első sorban, hogy merre van a templom...! Egyházi háttérintézmények (óvoda, iskola, stb.) híján ebben a felállásban a hálózatok kialakítása tűnik a legcélravezetőbbnek. Ezt a célt szolgálják a családi istentiszteletek, a missziói bizottságok, az ún. erdélyi kör és a Kálvin kör. Végül az előadás E.Stanley Jones: Krisztus a világ országútján c. könyvéből vett idézettel zárult, melynek üzenete, hogy a nagy földi vándorlásban nekünk -az egyháznak – oda kell menni, ahová az emberek mennek, ahol lüktet az élet...!
Benke András és felesége, Kinga É-K-Magyarországról érkeztek. Mi jellemzi az ottani állapotokat? Elcigányosodott falvak, fiatalok elmennek (mert látják pl. azokat az óriásplakátokat, hogy „A jövő Győrben épül!”...), ami marad, az a „posztkommunista torzó”... És a kilátástalanság... Ennek ellenére a fiatal, lelkes lelkészházaspár csodáról beszélt! Arról, hogy nemcsak elfogadni lehet egy élethelyzetet, nemcsak elköltözni, hanem létezik az úttörés, a reformáció útja is: megváltoztatni a körülményeket! Nekik ez sikerült, Isten adott erőt, lehetőségeket, nyitott kapukat, s jöttek az eredmények is... 2008-ban volt egy sikertelen óvodaindítási kísérletük, de ez nem szegte kedvüket: 2010-ben beindították családi napközijüket, 4 gyermekkel... Három év múlva református iskola nyithatta meg kapuit, szintén 4 nebulóval... Ma a bölcsődében 63 gyermek gőgicsél, az óvodában 48 játszik, az iskolában pedig 104-en próbálnak eleget tenni Lenin jelmondatának, „tanulni, tanulni, tanulni”... Mindezek mellett még 25 felnőttnek adnak munkát, s 30 idős emberről gondoskodnak. Itt tehát az intézményrendszer kiépítése jelenthet megoldást, de természetesen itt is komoly nehézségekkel kell nap mint nap megküzdeni. Legfőképpen azzal, hogy hogyan integrálják a gyülekezetbe a cigány családokat,ill.hogy hogyan értessék meg a régi gyülekezeti tagokkal, hogy nekik is helyet és feladatokat kell biztosítani... Hogyan érhetjük el a bevándorló (és persze a közöttünk élő, rejtőzködő) reformátusokat? - tette fel végül a kérdést Benke Kinga lelkésznő. S erre a kérdésre a konferencia délutánján a kis csoportokban való megbeszélések is a következő válaszokat, megoldásokat és feladatokat eredményezték: 1, Vonzó gyülekezeti légkör megteremtése, ahová szívesen mennek az emberek! 2, Jelzőrendszer kiépítése országos, kerületi és megyei szinten, olyan adatbázist létrehozandó, amely nyomon követi az egyházon belüli mozgásokat! 3, Misszió! - az adott településre költözött emberek megkeresése és megszólítása. A hitoktatás miatt túlterhelt lelkészek munkáját segítsék a presbiterek, nőszövetségek, missziói lelkületű gyülekezeti tagok! 4, Testvérgyülekezeti kapcsolatok kialakítása és ápolása az országon belül is. Imádságban hordozni egymást! A belső migrációról, annak kihívásairól szóló presbiteri konferencia végső buzdítását jól foglalja össze egyik, ott is énekelt dicséretünk: „Testvérek menjünk bátran, hamar leszáll az éj, e földi pusztaságban megállni nagy veszély, hát merítsünk erőt, a menny felé sietni, nem állva megpihenni a boldog cél előtt...” (455.)