Meghalt egy másfél éves gyerek a Fejér megyei Agárdon, mert szülei hónapokon keresztül alig adtak neki enni és inni, hangzott el szerda este az M1 Híradójában. A Tények úgy értesült, hogy a szülők úgy gondolták: elég, ha fénnyel táplálják.
A vasárnap kiérkező mentők már nem tudták megmenteni a gyermek életét. A Híradó információi szerint a vállalkozóként dolgozó, jó körülmények között élő szülők orvost és védőnőt nem engedtek be a házba, a szociális ellátást visszautasították.
Mostanában olyan esetekkel találkoztam, amelyek az emberi hülyeség határait messze meghaladták. Van valaki, aki az univerzumból jövő gonosz erőktől nem tud menekülni, miközben tőle már mindenki elmenekült, legközelebbi hozzátartozóit is beleértve. Aztán van, aki annyira steril minden „fertőzöttségtől”, hogy az élelmiszert sugárzásmérővel vásárolja. Vegyszermérője még nincs, de a címkék bűvöletében órákig képes bolyongani. Az életet fájdalommenteségében méri, ennek ellenkezője az életminőség romlását jelenti. Nemrég egy riadt tekintetű, de őszinte nő jött be, aki egy kisegyház húsz éve tartó rabságában vergődve arról érdeklődött, hogy ezeket az ő, mostanra felfedezett rabtartóit, hogyan lehetne erőszakkal legyőzni. Mert megérdemelnék, hogy eltöröljék a föld felszínéről.
A racionalitás és felvilágosodás nagy eszméi valahol elvesztek ugyanúgy, ahogy a viszonyítási pontok az ember életében. Mert szükség van kijelölt határokra. Kockázatos ez a kijelentés – s ezzel együtt vállalom -, mert a modern éppen a határok feszegetésére rendezkedett be. Mi több, olyan sztereotípiákkal, amelyek az elfogadott értékeket nemcsak megkérdőjelezik, hanem rombolónak is tartják. Önmaga mércéje kíván lenni az emberek egyik része. De egyáltalán nem biztos, hogy ez a nagyobbik rész. Egy társadalom ugyanis kohéziójában létezik. Érdekes, hogy az az eszmerendszer, amely a felvilágosodásra és Rosseaura hivatkozik, nem akar visszamenni a nagy gondolkodó következetességéig. „Vissza a természetbe”, nemcsak kivonulást jelent a civilizációból, hanem a természeti törvények elfogadását is. Márpedig az állatvilág adna néhány példát arra nézve, hogy hogyan rendeltetik alá az egyéni érdek a közösséginek.
A közösségi és egyéni érdek viszonyán van a határ a világok ütközése között. A személyes ugyanis egyetlen viszonyítási pontot ismer: az ént. A közösségi pedig egy magasabb eszmeiségre hivatkozik. Ez a közösségi eszmény látszólag sérül, ha abban némelyek önmagukon kívüli igazságra – fény, univerzum ereje, stb. – hivatkoznak, ugyanakkor életellenesen cselekszenek.
Minden progresszív cselekvés lényege az élet vállalása, elfogadása és továbbadása. E nélkül nincs jövő. Mert, ahol nincs élet, jövő sincs.
A megrettent európai lét épp ezeket ismeri fel. Csakhogy erről az individualizmus modernitásában már-már szentségtörés beszélni. Az életet vállaló irracionalitás az egyetlen, amelyik szembe megy a következetlenség pillanatnyi érdekeivel. Kockázatos, de néha szükségszerű a lét ily mérvű leegyszerűsítése: a vállalásra vagy tagadásra.
Minden egyébre ott a búlvár!
Hozzászólások