A barbárság - amely képtelen különbséget tenni érték és értéktelen között - a kultúra kellős közepén is rombolja az általa bálványozott kultúrát és művészetet.
„Ma is, például, estefelé, ott a munkában, a csuda tudja, mitől, de egyszer csak felkavarodott Benedikt bensejében a FILAZÓFIJA. Homályosan, mint árnyék a víz alatt, valami forgolódni kezdett a szívében, gyötörte, hívogatta, de hogy hová? Tudja a fene. Mintha a hideg rázta volna, és már-már elsírta magát. Tán valami harag fortyog benne, tán repülni szeretne.” De az is lehet, hogy a macskány vár az ember háta mögött Tatyjana Tolsztaja orosz írónő nemrég új cím alatt magyar fordításban másodszorra megjelent regényében, A macskányban.
Fjodor-Kuzmicsszk, az egykori Moszkva helyén kőkorszaki körülmények között él az a maroknyi embercsoport, amely a nagy Robbanás után megmaradt, illetve ezek utódjai. Ez utóbbiak mind mutánsok, valami „Következményük” mindnek van, egyiknek taraja nő, másiknak három lába. A nagy mirza, Fjodor-Kuzmics alávettetjeként élnek, és örülnek minden apróságnak, amit koncként odavetnek nekik. Rettegnek a szanitécektől, amúgy legfőbb szórakozásaik durvák és veszélyesek, de gyermeki jókedvvel verekednek, veszekednek, tesznek kárt másnak. Az írnokok másolják azokat a könyveket és szövegeket, amelyeket állítólagosan mind a nagy mirza ír. A fiatal főhős, Benedikt maga is írnok, nagy félelemmel és hűséggel másolja a megkapott verseket, és csak lassanként nyílik meg a szeme arra, hogy léteznek igazi könyvek, megmaradtak igazi nyomtatott szövegek. Amilyen megszállottsággal veti rá magát olvasmányaira, olyannyira mélyül embertelensége és brutalitása. Nemcsak kiszolgálja a diktatúrát, de formálója és háttérembere lesz. Végül a különös és izgalmas fordulatok az egykor Benedikt keze nyomán faragott Puskin-szobornál zárulnak.
A regény minden egyes fejezete a cirill betűk nevét viseli, mint ahogy a regény eredeti orosz címe - amely a 2004-es magyar megjelenéskor még megmaradt – a Кысь, azaz Kssz! továbbra is a betűk hatalmával játszik. A regény egyszerű főhősei leginkább a Küsztől félnek, jóllehet meghatározni sem tudják, miféle lényről van szó. Ebben a disztópiában, amelyben a világ döbbenetesen elkorcsosult, mégis igény van a szépre, igény van a felemelőre, igény van arra a kilépésre, világok találkozására és világok átlépésére, amelyet az olvasmányélmény nyújthat. Ami ugyanakkor egy nemes törekvés, egy dicsérendő buzgóság, az a főhős esetében megszállottsággá válik. Számára a könyv egy drog, amiből soha nem elég, s arra ösztökéli, hogy újabbat és újabbat szerezzen. Benedikt hamarosan a szellemi és kulturális elit része lesz. A robbanás előttről származók, a túlélők, elsősorban atyai jóbarátja Nyikita Ivanics számtalanszor igyekszik felnyitni a fiatalember szemét, ám újból és újból meg kell állapítania, hogy hiába minden, ez az ember, mint ahogy ennek a robbanás utáni világnak a lakói mind lelki barbárok, kromanyoniak, neandertaliak. A nagy kérdés az, vajon eléri-e a művészet az emberformáló, emberségre tanító célját, ami valójában létrehozta? Tatyjana Tolsztaja, Alekszej Tolsztoj unokája keserű választ ad. Nem. A művészet nem formálja át a lelki kromanyonokat. Ez a kultúrpesszimizmus azonban tanulságos bár, de nem végérvényesen tragikus. A mirzák és szanitécek uralta világban a könyv is egy bálvány, mint ahogy bálvány lesz abból a faragott Puskin-szoborból, amivel Nyikita Ivanics, az egykori INTELLIGENCIJA megmaradt képviselője szeretné átmenteni az igazi kultúrát. Persze a puskint, amelynek hat ujja van, és nincs lába, mindenre használják a lakók, csak a kultúrát nem érzik benne. Hiába faggatja őt Benedikt is, a bálvány nem válaszolhatja meg kérdéseit. Mert Benedikt szeretné megérteni a világot és szeretné önmaga titkát is megfejteni, ám még egy másodlagos értelmezési síkig sem tud eljutni olvasmányaiban. Számára minden tökéletesen egyformán érdekes, legyen horgolásról, vagy létkérdéseket feszegető versről szó.
Benediktet megérinti a művészet, sóvárgása sok esetben testetlen lírában fejeződik ki. Ám lélekformálóvá nem válik számára, sőt, minél szorosabb a találkozása a könyvekkel, annál közelebb jut maga is a legkegyetlenebb zsarnokságig, amely a puccstól sem riasztja el. A nagy művészetrajongó uralkodók és diktátorok talán ugyanezzel az önigazolással élvezték a kultúra termékeit, anélkül, hogy akárcsak egy szemernyit megértettek volna a humanitás parancsából. A barbárság - amely képtelen különbséget tenni érték és értéktelen között - a kultúra kellős közepén is rombolja az általa bálványozott kultúrát és művészetet. (Én a barbárság egyik ilyen mozzanataként értelmezem magának a regénycímnek a beáldozását is az idei megjelenéskor. Hiszen a „küsz”-t nyilvánvalóan egy könnyebb megértés, nagyobb eladhatóság kedvéért kellett lecserélni a „macskány”-ra, ami távolról sem azt a képet - a betűk félelemét és a betűk romboló hatalmát - fejezi ki, mint az eredeti elképzelés.)
Ám ez a sziporkázóan humoros, ironikus, az olvasót allúziók sokaságával megajándékozó könyv, amely emlékeztet a Bodor Ádám-i abszurdra, annak reménytelen tragikuma nélkül, mégsem a világ menthetetlenségéről szól. A kereszthalált és feltámadást is megidéző végkifejlet a könyvben szidott tolsztojanizmusra is utal, mert az igazi kultúra főnixmadárként menti tovább magát. Halhatatlan. A barbarizmus elpusztítja önmagát, de a humánum örök.
Tatyjana Tolsztaja kitűnő ismerője az orosz irodalomnak, de egészen biztos, hogy soha nem olvasta Vörösmarty-t. Az irodalom sajátos játéka, hogy a Gondolatok a könyvtárban akár vázlatul is szolgálhatott volna regényéhez. A nyomorból, az állatemberek hitványságaiból, s minden bűnből egyszer könyv lesz. „Országok rongya! könyvtár a neved”, kiált fel Vörösmarty, s rákérdez sok kétkedő kultúrpesszimistával együtt: „Ment-e A könyvek által a világ elébb?” Vörösmarty látomása pedig Tolsztajához hasonlóan megidézi a máglyát és szárnyalást egyaránt, az emberség mellett tanúskodva.
Tatyjana Tolsztaja: A macskány
Európa Könyvkiadó, 2016.