Magyarországon sosem volt valódi liberális demokrácia, hiszen évszázadokig királyok kormányozták az országot – írja Heller Ágnes a New York Timesban. A magyar filozófus szerint Európában nem sikerült „marginalizálni” a nemzeti identitást, a modern diktátorok pedig a demokratikus többség segítségével diktátorkodnak.
Orbán zsarnokságáról írt Heller Ágnes a New York Timesban - mandiner.hu
Már vártam, hogy a múlt heti „jelentés”, és a hazafias szívvel, kokárdát markolva, zászlót lengetve elkövetett lelkes egyetértés után valahol a fényességes nyugati (értsd: haladó) világban feltűnjön végre egy velünk foglalkozó írás, hiszen tudjuk, hogy efféle írások és az igenre emelkedő kezek bizony összetartoznak, mint a borsó, meg a héja. Elveszejtett választás után aggodalom, aggodalom után újságcikk, riport, tudósítás, unalomig ismételt súlyos jelzők, ránk sütött bélyegek, biztonság kedvéért becsomagolt bőrönd az előszobában – a forgatókönyv mindig ugyanaz, immár évtizedek óta. Nos, a várva várt cikkecske menetrendszerűen meg is érkezett, hová máshova, mint a The New York Times olvasóihoz, Heller Ágnes filozófus klaviatúrájából.
Heller professzor asszony a magyarországi diktatúra kellős közepéből kénytelen mélyre hatoló gondolatait megosztani a szabad világ szabad olvasóival, hiszen ő itt él, alkot, itt próbálja tartani a lelket a demokrácia és az emberi jogok maroknyi, de annál elszántabb harcosaiban.
Aki szeretné elolvasni, mi mindent is gondol rólunk a professzor asszony, bátran tegye meg, csalódni nem fog, nincs új a nap alatt, régi lemez unalomig ismételt dallamai köszönnek vissza a megszokott minőségben.
Talán még emlékszünk.
Európa, segíts! – kiáltotta az akkori köztársasági elnök, Gönz Árpád a La Stampa hasábjain 1993. november 20-án, így kérve Európát a szélsőségesek egyre növekvő veszélye miatt.
2001. március 9-én negyven magyar értelmiségi köszönte meg Lionel Jospin akkori francia elnöknek, hogy menedékkérelmet adott az üldözött zámolyi romáknak.
Most megtudhatjuk, hogy Magyarországon sosem volt liberális demokrácia, itt „évszázadokig monarchikus, tekintélyelvű, despotikus és totalitárius kormányok” uralkodtak (gondolom, erről a nép tehet), a rendszerváltozáskor a szabadságot is csak egy kis értelmiségi csoport akarta, nem a nép, amely így nem is értékelte azt (hát persze, hogy nem, ergo megint a nép a hibás). A népnek szüksége van „tekintélyelvű központra”, a fő felelős persze a nemzeti identitás, Orbán pedig diktátor és kész.
Az egész annyira szomorú, szánalmas, értékelhetetlen, de tényleg. Vajon nem gondolja a szerző, hogy az efféle cikkek meglehetősen kontraproduktívak? Vajon a The New York Times olvasói mit gondolhatnak valakiről, aki ilyen lekezelően ír arról az országról, ahol él? Vajon miért küzd azzal a szerző, hogy rólunk alkotott véleményét mindunatalan megossza a külföldi lapok olvasóival?
Vajon 2006. október 23-át követően miért nem írt Heller Ágnes aggódó cikket a The New York Times olvasóinak? Vajon aggódik-e ugyanennyire a kárpátaljai magyarokért? Vajon miért nem érezte szükségét annak, hogy tollat ragadjon, amikor a nagydobronyi cigány gyülekezet imaházát és óvodáját felgyújtották?
Hozzászólások