Van, aki a beteg mellett van, meghallgatja őt, beszélget vele, olvas neki. Van, aki inkább a kórházi istentiszteletekre és szentmisékre hívogat. Van, aki szűrésre visz szervezett csoportokat. Van, aki az adminisztrációba és az archiválásokba segít be. És akad, aki ezek közül több mindent is vállal. Az önkéntes beteglátogatók sokféle feladatban tudják segíteni az egészségügyi intézmények betegeit és a kórházlelkészeket. Többségük úgy véli, hogy a maguk erejéből erre nem lennének képesek, és nem csak elhívásukat, de a hozzá szükséges erőt is Istentől kapják. Ez a fajta mentalitás nem mindegyiküknél jár együtt intézményesített egyháztagsággal; de talán nincsen még egy ilyen önkéntes szolgálat, ahol ennyire erős lenne az ökumenikus együttműködés a keresztyén felekezetek között.
A jelenlét segítsége – parokia.hu
Június 28-án, országos önkéntes találkozón vehettünk részt. Erről a napról született egy írás Barna Bálint tollából (klaviatúrájából), amit ezúton is köszönök. S szeretném még megköszönni Gál Juditnak, a kórházlelkészek vezetőjének, aki ezt a napot megszervezte és lehetővé tette, hogy az ország minden pontjáról találkozhassanak a kórházi önkéntes tevékenységben résztvevők.
Sokak számára nem jelent semmit ez a nap, a résztvevők számára viszont megerősítés. Bizonyságot kapnak arról, hogy amit végeznek mások számára is fontos. Olyan szolgálat ez, amit az egyén sokszor egyedül végez, mégis közösséghez tartozóan. A kórházi önkéntes találkozó napján megtapasztalja, hogy többen is vannak, akik úgy gondolják, hogy egy beteg ember mellé odalépni nem félelem és szomorúság érzését kelti csupán, hanem az adni akarást váltja ki az emberből. Adni egy olyan helyzetben, amit a legtöbben inkább elkerülnek, mert nehéz, fájdalmas. Betegágy mellett megállva maguk a hozzátartozók is gyakran mondják, hogy olyan tehetetlennek érzik magukat. Mit mondjak? Mit tegyek? Nem tudok segíteni.
Dehogynem! Sokat tesz, ha az ember megtanulja, hogy azért van két füle és egy szája, hogy többet hallgasson. Sokszor elég az értő jelenlét. Nem egyszer fordult már elő a látogatások során, hogy a megszólított beteg csak mondta és mondta, ami benne volt és a jelenlévő beteglátogatónak vagy lelkigondozónak „csupán” hallgatnia kellett és a megfelelő helyen bólogatnia. Azért „csupán”, mert a hallgatás sem olyan könnyű. A betegnek viszont sokszor arra van szüksége, hogy kibeszélje magából. Elmondhassa valakinek (és az több esetben nem a hozzátartozó), hogy milyen bizonytalan érzések vannak benne, vagy megoszthassa valakivel milyen élete volt addig. Jól esik, amikor valaki csak ránk figyel és velünk törődik. Főleg ebben a rohanó, többfelé irányuló világban, ahol egyszerre nézünk tévét/telefont, egyéb technikai eszközt, beszélgetünk, esetleg utazunk vagy vásárolunk… A cselekedetek, a gondolkodás és az érzések megélése minden egyszerre történik mégpedig hihetelen Kb/s sebességgel. Természetesen mindez azért, mert képesek vagyunk rá. Viszont szükségünk is van rá? Nem mondom, néha igen. Mikor ezer a dolog és minden megoldásra, befejezésre vár, de közben még meghallgatom a barátnőmet, elindítok egy adag mosást, vagy letörlöm a port, megírok egy levelet. Mindent egyszerre. Szerintem gyakran éljük így az életünket. Viszont a betegágy mellett minden lelassul. Nem rohanok, nem figyelek ezer más személyre, dologra csak arra az egy emberre, aki az én figyelmemre és elfogadásomra vágyik. Neki adom az időmet, a figyelmemet, a szeretetemet és megtapasztalom, hogy egy kicsit lelassul az idő vagy talán meg is áll. Olyan csodának vagyok a részese, ami csak akkor adatik meg, ha nem vagyok ezer fele.
Máskor pedig beszélek és biztatok, mert arra van szüksége a betegnek. Megerősítem abban, hogy ki kell tartani és küzdeni, mert másképp nem lehet. Felvidítom vagy megnyugtatom, mankója vagyok, amely segít megtenni a következő lépést. Segítek, hogy meg tudja fogalmazni az érzéseit, a kétségeit. Meghallgatom a panaszait és mindazt, amire a nővérnek, orvosnak nincs ideje.
Ilyen egy beteglátogatás. Ezt vagy ehhez hasonlót élnek meg a beteglátogatók is, amikor önkéntes tevékenységüket végzik. Ezektől a találkozásoktól nem félnek, hanem szívesen indulnak és szánják oda az idejüket és figyelmüket és ezáltal segítő jelenléttel vannak ott, ahol szükség van rájuk.
S miközben jelen vannak lehetőséget adnak, hogy a beteg nyisson Isten felé és megtapasztalja, hogy ott a betegágyon sem hagyta magára, nem felejtette el. Visszük Isten vigasztalását, megerősítését, jelenlétét. Mert szükség van rá!
S szükség van a kórházi önkéntesekre!
Bíztatok mindenkit, hogy ragadja meg a misszióban rejlő lehetőséget és csatlakozzon a segítők csapatához! Keresse meg lelkészét, a közelében lévő kórházat és kérdezze meg, hogy működik-e már ott ilyen tevékenység. Ne féljünk belevágni! Szánjuk oda az időnket és kérjük Isten segítségét, hogy alkalmas eszközeivé váljunk a betegágyak mellett. Néhány információ az önkéntességgel kapcsolatban: MKÖA; kmmk.hu; CosHelp;
Köszönöm mindenkinek, aki már része ennek a szolgálatnak, támasza a betegeknek és alkalmas eszköze Isten vigasztaló igéje továbbadásában!
