Az önmagát felkínáló lányok szerepeivel el is jutottunk az utóbbi hetek legfontosabb témájához, a nők helyzetéhez a művészvilágon belül. Te tapasztaltad valaha, hogy nem úgy bántak veled, ahogy hasonló helyzetben mondjuk egy férfival viselkedtek volna? - Nem csak nők és férfiak közti különbségről van szó, ez annál összetettebb probléma, és sokszor – persze nem a Weinstein-ügyben – a férfiakat ugyanannyira sajnálom, mint a nőket: a nemi szerepek és elvárások mindenkit nehéz helyzetbe hoznak. Évekig én is elfogadtam ezt a szerepleosztást: a fiúknak ezt kell csinálniuk, a lányoknak meg azt, és igen, néha a fiúknak lehet, amit a lányoknak nem szabad. Komolyabb atrocitás szerencsére nem történt velem, de többször éreztem, hogy egy-egy helyzetet most okosan kell megoldanom, okosan kell lecsapnom egy közeledést, hogy senki ne sértődjön meg, amikor nem úgy közeledtek hozzám, mint egy színészhez, hanem mint egy nőhöz. És sajnos volt olyan, amikor visszaéltek azzal, hogy kezdő vagyok, hogy meg akarok felelni: azt éreztem, a másik fél élvezi, hogy zavarba hozhat. Szerintem nem illik visszaélni egy pályakezdő kiszolgáltatottságával, legyen az akár férfi, akár nő.
Mennyire tartják természetesnek, elfogadhatónak az ilyen helyzeteket a pályakezdő színésznők? - Ez egy kis ország, mindenki mindenkit ismer, úgyhogy sokan gondolják, jobb, ha az ember mindig azt csinálja, amit mondanak neki, nem érdemes ugrálni, mert úgysem lesz, aki mellé állna, nincs színészszakszervezet sem. Jobb néha nem is beszélni, jobb mosolyogni, mert úgy lehet túlélni. Jó lenne, ha most elindulna a beszélgetés erről, és még többen Sárosdi Lilla mellé állnának. De ez nemcsak a művészetben van így, a multiknál is ugyanígy zaklatják a nőket. Pont ma hallottam, hogy egy háromdiplomás, négy nyelven beszélő hölgy azzal zárta az önéletrajzát, hogy nem vállal orális szexet. Ha valaki úgy érzi, hogy ezt ki kell jelentenie, az sokat elmond arról a szektorról és arról, hogy ez egy országos szintű probléma.
Az elmút napokban felkavarodott az állóvíz. Rengeteg vélemény jelenik meg. Mindenben van valami igazság morzsa. De a végeredmény elég trutyi. "Metoo", "engem is" mozgalom indult.
Nem kételkedem a rendezők és a pozícióban lévő emberek nagyszerű művészi kvalitásában, sőt a remekbeszabott életművükben sem.
Roman Polanski tragédiával tele élete és egy máig is bizonytalanul körülírt nemi erőszak egy 13 éves lányon. Alkot és nem mehet olyan országokba, ahol esetleg elfogják és kiadják az Egyesült Államoknak, mert nem évült el az erőszak. A legtöbb művész ember felmenti.
A mi kis rendező sztorinkra is többen mondják, hogy nem kéne. Verebes rendező úr megvédi. Egy életművet nem lehet tönkretenni egy gyanúval. De ha megtörtént is, akkor sem szabad. Ezt le kell nyelni. Stohl András színész azzal mentegeti, hogy egy céges bulin a főnök is ezt teszi a beosztottakkal és itt mégiscsak egy híres rendezőről van szó. Nem kéne lerombolni ezt a képet. Annyi van abban, amit mondanak, hogy miért 20 év után. De valószínűleg mostanra érett meg bennük és az amerikai ügy kidöntött egy falat. Mégsem érinthetetlenek a mogulok.
Vannak az áldozathibáztatók. Ha behívják, tudja miért megy. Akkor pedig utólag ne beszéljen. Élt a lehetőséggel, és maga is ezt akarta. Vagy nem is volt erőszak, csak utólag mondják, mert nem jött be a számítás.
A politizált hozzászólások. Kuncze Gábor azon nevetgélt és gyártott szóviccet a Parlamentben, amikor Révész Máriuszt a rendőrök brutálisan összeverték. Bár más pártban politizál, de képviselő társa volt. Ez az erőszak okés. Vagy most Gurmai Zita, egyébként szocialista politikus, is elmondta őt is érte zaklatás. Politikailag nem egy platformon állók már cinikusan jegyzik, hogy elég ránézni és biztos nem igaz. Ezek meg az előző megnyilatkozásnál is aljasabbak. Mert azok valamiféle érdemekre hivatkozva mentegetnék az erőszakoskodókat, meg talán saját tapasztalatból, mármint valószínűleg ők is voltak félreérthető helyzetben. Emezek pedig saját érdekekre hivatkozva elfelejtkeznek a minimális szolidaritásról is.
Tom Jones a zeneiparból hozza a példákat. A kényes téma szerint a fiúkkal és férfiakkal is.
Akkor a vallásokról még nem is beszéltünk. Pedofil magányos vadászpapok. Nem azért mert, hogy sok van. Nem több, mint a társadalmi átlag. De egy is sok. Vagy a megjegyzés egy iszlám politikus, iszlám közösség részéről, amely persze Britanniában az Independentben megjelenik; ha bevezetik az iszlámot nem lesz ilyen rendezői erőszak. Hát persze. Az hogy lesz-e nem tudni, de hogy nem fognak róla tudni az biztos. Elég arra gondolni, hogy majd színházba sem mehet egy nő, nemhogy színésznő legyen. Vagy Szaúd-Arábiában, ha egy nőt megerőszakolnak és nincs semmilyen szemtanú, jobb ha azonnal veszi az útlevelét és távozik, mielőtt elítélik korbácsolásra, börtönre, halálra ( ha más vallású) kísértés és paráznaság miatt. Ott is csak azok nyernek felmentést, akiknek gazdag, befolyásos rokonai vannak. Kis bangladesi lány befogja a száját, vagy öngyilkos lesz. Ahogy Indiában a hinduk között is létezik ez.
De mi van azokkal, akik elszenvedik így-vagy úgy az erőszakot? Akik, ha másnak nem is tűnik nagy dolognak, de nekik az érzéseikben az életükben törést hoz. Mi van, ha ténylegesen nincs is fizikai erőszak, de a helyzetből fakadóan már az ájulás szélén van? Vagy koránál fogva még nem is érti. Mert azok az erőszakot, erőszaknak megélő, vagy rádöbbenő fiatalok pont a személyiségfejlődésük egy bizonyos szakaszában kapnak olyan gellert, amely teljesen elbizonytalanítja őket az identitásukban és évekig, vagy évtizedekig próbálják kiheverni ezt. Ha tudják és maguk is nem lesznek néha ragadozókká.
Ez az össznépi önfelmentegetős játék azért zavar engem, mert nem lehet normális emberi kapcsolatokat kialakítani. Ez nagyon régi gond. Még 20 éve meg mertem ölelni az iskolában egy hittanos lányt, aki keservesen sírt, mert nem volt mellette senki, nem mondhatott senkinek semmit, mint kiderült abortusza volt és teljesen összezavarodott. Csak én voltam ott. Sem szülő, sem tanár, sem barát. Még akár 6-8 éve lerohantak a gyerekek és akaszkodtak rám. Mára már egyedül nem merek maradni senkivel egy szobában. Nemhogy dicsérve megsimítani a fejét. Eljutottunk a bizalmatlanság mélységes bugyráig. Ez a kibeszéletlen traumák miatt olyan gondolatokat ültet el, hogy minden rendező, férfi strici és minden nő ribanc. Ennek fokozatai. Meg azt is, hogy van akinek szabad és úgysem fogják számon kérni. Meg ez megszokott bizonyos szakmákban. Jönnek a magyarázatok, mentegetések, hogy a művészet megköveteli az áldozatokat.
A probléma valós. Annyi identitását vesztette ember szorong itt a karriernek és életnek nem nevezhető, ám sikernek és csillogásnak nevezett csillagösvényen és asszisztálnak pár ember hatalmas egójának a kiszolgálásában. Ezt mi bálványimádásnak nevezzük.
Erre mondom azt, hogy nem az embereket kell kiszolgálni, beleértve magunkat is, hanem Istennek kell szolgálni és akkor lesz kegyelem, meg gyógyult sebek és helyreállított emberség. Ez most nem vallásos szöveg, hanem logikus és járható út. Bizonyos helyzetekben csak az erős identitású emberek tudnak megállni és felállni. De éppen ezért a bizonytalanokat védeni kell és erősíteni. Én a Krisztushoz való tartozásomat ilyen erőként, erősítésként élem meg.
Hozzászólások