A rozmáros jelenet David Attenborough új, a Netflixre készített, és áprilisban bemutatott nyolcrészes sorozatában, a Mi bolygónkban (Our planet) látható. És nem ez az egyetlen jelenet, amely gyökeresen eltér attól a hangulattól, melyet Attenborough természetfilmjeiben megszoktunk, és melyeket nézve felnőttünk.
Nem az a természetfilm, amit megérdemlünk, hanem amire szükségünk van - 444.hu
Áprilisban kezdte el a Netflix csatorna vetíteni Sir David Attenborough új, nyolcrészes sorozatát, melynek címe: A mi bolygónk. Az alkotó neve mindenki számára ismerősen cseng. Amikor meghalljuk, rögtön olyan képeket társítunk mellé, amelyeket a legkiválóbb természetfilmekben láthatunk. Csodálatos, gyönyörű, háborítatlan környezet, fantasztikus színek, különleges élőlények, olyan helyek, amelyeknek talán még a létezéséről sem hallottunk. Sir David Attenborough új sorozata azonban eltér az eddig megszokottaktól. Különösen arról a képsorozatról beszélnek sokat, amely a második rész végén látható.
„Nem az a természetfilm, amelyet megérdemlünk, hanem amire szükségünk van” – az egyik hírportálon megjelent írás ezt a címet viseli. Bár erre a mondatra is sok olvasó felkapja a fejét, ha lehetne – de nyilván nem tehetem -, kicsit változtatnék rajta és így jelentetném meg: Nem az a természetfilm, amelyet szeretnék, hanem amire szükségünk van.
Milyet szeretnék? Olyat, amelyet nézve kényelmesen hátradőlhetünk a karosszékünkben és elégetten sóhajthatunk fel. Olyan mondatok hagynák el közben szánkat, mint: milyen gyönyörű is a világ, amelyben élünk! Ha érzünk is feszültséget, gondot, problémákat a mindennapi életben, elég kimenni a természetbe – legalább virtuálisan -, és máris nyugalomra találhatunk. Mi másért is venne körül bennünket az a csoda, amelybe teremtettünk?
A mi bolygónk című sorozat azonban nem hagy nyugton bennünket. Ugyanis nem az a célja, hogy valami idilli képet dédelgessünk magunkban azzal kapcsolatban, hogy minden a legnagyobb rendben van körülöttünk. Egyáltalán nincs.
A már említett és sokak által emlegetett képsorozatban egy szikla tetejét látjuk rengeteg rozmárral. Hihetetlen módon, egymáshoz préselődve, az állatokhoz számához képest nagyon kicsi területen, összezsúfolódva látjuk őket. Nincs egy talpalatnyi terület sem szabadon. Rövidesen az is kiderül, hogy ez az állapot addig tartható fenn, ameddig valamelyik állat vagy egyszerre több is, el nem kezd mozogni. Mintha hullámok indulnának, amelyek hatására a szélső, kívül elhelyezkedő állatok egyre inkább a szikla széle felé sodródnak. Esélyük sincs arra, hogy megkapaszkodjanak és ahogy egy-egy hatalmas test végleg elveszíti egyensúlyát, majd zuhanni kezd, esés közben a kövekhez csapódva, végül pedig összezúzva hever a sziklák alján, az valóban megrázó. Ez nem a természetfilmek eddig megszokott hangulata. Nem lelkesedést és csodálatot érzünk, hanem megrendültséget. És mielőtt feltennénk a kérdést: miért, hogyan történt ez, mi az oka – már választ is kapunk. Sir David Attenborough a jelenet közben a nézőkhöz intézi szavait. Mindannak, amit látunk, az oka a klímaváltozás, amelynek következtében annyira visszaszorult a rozmárok természetes lakóhelye, hogy nem maradt számukra akkora hely, amekkorára szükségük lenne, ezért látjuk őket összepréselődve ezeknek a szikláknak a tetején is.
A klímaváltozás és az ember életmódja, tevékenysége között egyértelmű az összefüggés. Ezt ma már senki sem vitatja, bár még mindig úgy viselkedünk, mintha ez ránk mégsem vonatkozna, mintha mi valamiért kivételek lennénk. Valóban szükségünk van arra, hogy újra és újra szembesüljünk tetteink következményével. A mi bolygónk abban segíthet, hogy leszámoljunk a háborítatlan és békés természet mítoszával, ahová még elmenekülhetünk. Ez a világ egész egyszerűen nem létezik már. És azért nem, mert nincs már a világnak olyan eldugott szeglete, ahol az emberi beavatkozás ne lenne tetten érhető. Mindenhol jelen vagyunk közvetve vagy közvetlenül és legtöbbször rombolunk, pusztítunk és nem építünk. Jól látható mindez abban a jelenetben is, ahol egy esőerdőben rögzített párzási jelenet bemutatása után Sir David Attenborough bejelenti: az erdő, ahol néhány évvel ezelőtt rögzítették a képkockákat, már nem létezik, mint ahogy a benne lakó élőlények sem. A fákat kivágták, megszüntették az állatok lakóhelyét, elvették tőlük az élet lehetőségét. A világ ugyanis, amelyben élünk, nemcsak csodálatos, hanem bizonyos szinten ki is van szolgáltatva nekünk és ettől törékennyé is vált. Sokszor úgy tűnik, hiába minden ezzel kapcsolatos figyelmeztetés, intés. Mintha semmi nem változna. Van még remény? Ha továbbra is úgy élünk, mintha nem lenne holnap, nem lesz számunkra talpalatnyi föld sem.
