"Allah segedelmével leigázzuk Rómát".
Keresztényeket fejeztek le Egyiptomban líbiai szélsőségesek - origo.hu
Ebben az egészben éppen ez a ritualitás, ez a tudatos megrendezettség a döbbenetes. Mintha az iszlám szélsőségesek színháznak rendezték volna be a világot, s mintha azt akarnák, hogy ebben a képileg általuk megalkotott világban mindenki legyen csak néző, miközben ők ott fenn a színpadon „igazságot szolgáltatnak”. Ez nyilvánvaló provokáció. Ugyanakkor az európai néző az iszonytató brutalitás láttán túl mégis értetlenül áll, mert nem is érti már ezt a rituális kivégzést megalapozó ideológiát. Leigázni Rómát? Minek? Hiszen a nyugati keresztyénség már romokban hever.
Szóval van itt két szemléletmód, amelyeket éppen az iszlám környezetből származó terrorizmus tett ma hirtelen olyan érzékletessé. Az egyik az, ahogyan ebben a terrorizmusban testet öltő szemlélet tekint Európára, a másik pedig, ahogyan Európa tekint önmagára.
Míg az iszlám szélsőségesek Rómát akarják elpusztítani, vagyis a keresztyénséget, mint olyant, mert az a fő ellenség, mert az Európa lényege, addig Európa ezen végképp csodálkozik, mert hiszen önmagára már nem úgy tekint, mint keresztyén kontinensre.
A keresztyénség a ma domináns európai önértelmezés szerint immár a múlt. De nem csak azért, mert az európai emberek milliói, csak úgy „maguktól” hitetlenekké váltak, hanem azért is, mert ebben a történelemszemléletben a konstantínuszi egyház nem kívánatos jelenségként jelenik meg. Egy olyan történeti fenoménként, amely militáns, triumfáló, uralkodó, a hatalmi status quo ideológiai alapja, az európai nacionalizmusok eszmei támasza, az antiszemitizmus médiuma, s igen, végső soron Auschwitz tragédiájának a forrása. Innen nézve érthető és magyarázható az, hogy a Második Világháború utáni európai önértelmezés egy új történelmi kiindulópont megkonstruálására tett kísérletet, ami egyúttal azt is jelentette, hogy a keresztyénségre immár nem úgy tekintett, mint a történelmileg adott és folytonosan meghatározó közösségi identitáskeretre, hanem sokkal inkább úgy, mint a múltból többnyire a privátszférában megmaradt vallástörténeti jelenségre, amelynek a „feltámasztása”, s markáns társadalmi jelenléte újra csak a történelem megismétléséhez vezetne.
Ez az értelmezés hozta létre a plurális társadalom ideáját. De azért közben az is nyilvánvalóvá vált, hogy a történelem folytonosságának ilyen voluntarista megszakítása eléggé problematikus, amelynek legnyilvánvalóbb jele, hogy a mai napig nem tudott létrejönni egy olyan Európa-eszme, amely a régi identitáskereteket felszámolta volna. Minek következtében Európában előállt az a dilemma, hogy önmaga identitásának meghatározásában nem tud mit kezdeni a keresztyénséggel. Az nyilvánvalóvá vált, hogy Auschwitz után nem lehet ott folytatni, ahol a keresztyén európai történeti folyamat abbamaradt, ám ebből a domináns európai gondolkodás nem azt a következtetést vonta le, hogy vallás-és kultúrtörténeti múlt korrigált újraolvasását el kell végezni, s ezzel megalkotni egy régi-új európai keretidentitást, hanem azt, hogy egy új kezdetet kell kijelölni. Ezzel gyakorlatilag a dilemmát tartósította, minek következtében nem véletlen, hogy az európai törésvonalak ma is a legszélesebb értelemben vett hagyományhoz való viszony mentén rajzolhatók meg.
Az iszlám szélsőségesek radikalizmusában az az újdonság, hogy egy olyan Európa ellen harcolnak, amely Európa a saját mai önképe szerint már rég nem létezik. Talán innen magyarázható az a megdöbbentő tény is, hogy miközben a megkonstruált plurális társadalom egyik alapértéke a szolidaritás, a keresztyénség ilyen nyilvánosan rituális kivégzése nem vált ki elementáris erejű, társadalmi méretű tiltakozást. Legalábbis keresztyén alapon nem, sőt mintha működne a hárítás mechanizmusa, amely abban mutatkozik meg, hogy keresztyének mai módszeres irtása nem a keresztyének szenvedéseiként van tematizálva, hanem a történelem rettenetének általános példájaként. Mintha a mai Nyugatnak néha nehezére esne kimondania, hogy igen, most a keresztyénség az áldozat. Csak találgatni lehet ennek az okát. Vajon nem lehet-e, hogy ennek a visszafogott szolidaritásnak az az oka, hogy a keresztyénség szenvedésének demonstratív elismerése sértené éppen azt a történelemszemléletet, amelyen a II. Világháború utáni új európai önértelmezés nyugszik?
Ám abszurd módon, nyíltan a keresztyén Európa megsemmisítésére irányuló terrorizmus megjelenése mégis csak felveti azt a kérdést is, hogy mi, európaiak kinek is tekintjük önmagunkat.
Hozzászólások