A szerző szerint miközben az irreleváns, örök kisebbségre kárhoztatott szélsőséges csoportokra koncentrál a nemzetközi média és politika, megfeledkezik egy sokkal jelentősebb kortünetről, amit jól jelképez Orbán Viktor hétvégi tusványosi beszéde. A magyar miniszterelnök arról beszélt, hogy Európát meg kell őrizni az európaiaknak, Magyarországot pedig a magyaroknak - idézi a beszédet Cas Mudde.
A Guardian-ben megjelent írás nem arról szól, amit a magyar cím alapján az olvasó esetleg feltételezhet, hogy ti. Orbán mondott egy beszédet, de senkit sem érdekel, mert annyira jelentéktelen, hogy szóra sem érdemes. Cas Mudde írása inkább nagyon is jelentősnek tartja a beszédet, mert radikális jobboldali retorika megjelenését látja benne kormányzati szinten, de fájdalom, senki sem (értsd: a nemzetközi média) nem foglalkozik vele (no one cares). Eme radikalizmust pedig a szerző a tusványosi beszédből kiemelt néhány mondattal igyekezett szövegszerűen bemutatni: „...azt szeretnénk, ha Európa az európaiaké maradna. Ezt szeretnénk. Azért csak szeretnénk, mert ehhez a többiek szándéka is kell, de van valami, amit nem szeretnénk, hanem akarunk. Akarjuk, mert csak tőlünk függ: meg akarjuk őrizni a Magyarországot magyar országnak." A szerző arra nem tud, vagy nem akar válaszolni, hogy a beszéd miért nem érdekel senkit sem. Miért van az, hogy Orbán úgymond radikalizálódik, Európa meg csak dünnyög? Pedig ha Mudde-t érdekelné a valóság, ezt a kérdést kellene feltennie.
S most szakadjunk is el a pártpolitikától legalább virtuálisan, ha lehet. Ugyanis, már bocsánat, nem ez vagy az párt, ez vagy az a politikus „csinálja” a valóságot, vagy hozza létre azt az érzetet, amit az emberek a valóságról hisznek. Nekem teljesen mindegy, hogy ki mondja ki azt a gondolatot, hogy Európát meg kell őrizni az európaiaknak. A dolognak nem ez a lényege, hanem az, hogy ez a gondolat képes-e azonosulást kiváltani, avagy sem. Ha tehát a Guardian úgy érzi, hogy a „radikális” Orbánra egyre jobban figyelnek, akkor annak nem az az elsődleges oka, hogy valamilyen rejtélyes oknál fogva megnőtt az Orbán-hívek száma, hanem az, hogy amit kimond, azt sokak igazként tudják elfogadni, teljesen függetlenül attól, hogy egyébként más vonatkozásban egyetértenek-e vele, avagy sem. Nem kell ahhoz senkinek sem valamilyen pártpolitikai valóságértelmezési sablonba gyömöszölnie magát, hogy ezzel vagy azzal a politikussal egyetértsen. Ez egyébként remekül előjön a Guardian-cikkhez közölt hozzászólásokban, amelyeket a Mandiner jóvoltából az angolul nem tudó magyar olvasó is megismerhet. Itt van egy gyöngyszem: „Nem vagyok a fickó rajongója, de csak azt mondja, amit az emberek gondolnak.” Vagyis az illető még a hatása alatt van az utóbbi években a nemzetközi média által Orbánról folyamatosan sugallt negatív képnek, ám valamiért ez a kommunikáció most nem működik. Valószínűleg ez Cas Mudde valódi problémája. Talán azért nem, mert a valóság ellenáll. De milyen valóság?
Úgy tűnik, ez a menekült-ügy messze túlmutat önmagán, s a praktikus kihíváson túl előhoz valamiféle rejtett valóságot Európáról, vagyis arról, „amit az emberek gondolnak”. Nyilván az „emberek” általános alanyként való használata túlzás, ám az talán nem, hogy a gondolat, amit az „emberek” gondolnak, komoly súllyal jelen van a mai Európa életében. No, de mi is ez a gondolat? Könnyen kiderülhet, hogy az „értékközösség”, meg efféle elvont fogalmak mögé eddig bújtatott Európa miközben tényleg hisz az értékek egyetemes érvényességében, egyáltalán nem „semleges” a szónak legalábbis abban az értelmében, hogy nagyon is elkötelezett önmaga iránt. A migrációs kihívás egyik legmeghökkentőbb fejleménye, hogy európai polgároknak eszükbe jut önmagukról, hogy ők európaiak, miközben egészen idáig úgy tűnt, hogy már lassan elfelejtik. A fejlemények arra utalnak, hogy Európának ez az egyre erősödő önfelismerése, és elköteleződése önmaga iránt kérdésessé teszi azt a gondolatot, hogy az egyetemes értékekbe vetett hit és az önmegkülönböztetés igénye kizárja egymást. Nos, ez az a gondolat.
Az eseményekben számomra inkább az a meglepő, hogy az egyetemes értékekről vallott beszédmód úgy működött, mint valamiféle felettes én, gátolt és lefojtott, s ebben a civilizációs kihívásban nem merte senki sem kimondani Európa sajátszerűségét, az önmegkülönböztetésre formált igényét, mert ez szembe ment volna az önmaga iránti semlegesség elvével. Az, hogy Orbán ekkora figyelmet kapott, annak is tulajdonítható, hogy mások sokáig némák maradtak, vélhetően azért, mert megoldhatatlan elvi dilemmaként tűnt fel Európa önmaga iránti elköteleződése és az egyetemes emberi értékekbe vetett hit egyidejű kimondása.
A különös az, hogy a Guardian még most sem érti, s az egész folyamatban csak valamiféle jobbratolódási veszélyt lát, hogy aztán az írás végül is ne álljon semmiből, csak egy megválaszolatlan kérdésből, hogy ti. miért van az, hogy no one cares. Nos, azért, mert lényegében mégis csak arról van szó, hogy az események hatására előtűnt Európa valamiféle rejtett valósága, amely úgy tűnik, lényegesen tartósabb, mint azt némely professzionális jós politikailag korrekt könyvekben elénk tárta. Mit ad Isten, az európaiaknak eszükbe jutott, hogy ők európaiak. Ez valóban váratlan fordulat.
A Guardian pedig közelebb jutna a valósághoz, ha a folyamatot magát elemezné, s nem tulajdonítana Orbánnak ekkora jelentőséget. A Guardian-nek nem Orbánnal van igazán problémája, hanem a valósággal. Csak ezt nem tudja.