Márpedig, ha az Úr azért küldte el Krisztusát, hogy régi esküjét beteljesítse, nem mondhatjuk, hogy a régi szövetség célja ne Krisztus és az örök élet lett volna mindig.
Institutio 2.10.4.
A reformáció 500. évfordulója az egykori evangéliumi megtisztulás gondolatához méltatlanul olyan reakciókat váltanak ki egyházunkhoz hű emberekből, amelyek tökéletesen szemben állnak a reménység derűjével és a megtisztulás igényével. Egy ilyen helyzetben egyszerre az az indulatos, keserű gondolatom támadt, hogy hát ez nemcsak egy meddő társadalom! Nem ám, emberek! Itt nem a demográfiai mutatókkal van a baj, hanem a gondolatokkal. Meddő gondolatok vesznek körül bennünket! Tipródás a semmiben. Siránkozás egy túlidealizált múlt fölött, amit valójában alig ismerünk, közben előre mutató reménység nulla!
Indulatos, de számtalan új gondolatmenetet megindító felháborodásom valójában nagyon szépen beilleszkedik abba a rendkívül fontos kálvini tanításba, amelyet múlt héten kezdtem el ismertetni. Mert éppen a jelenben is érvényes programszerűsége választ ad arra a szemléletre, amely terméketlen, mert nem kiutat keres, hanem csupán addig jut el, hogy analizálja a rosszat. Persze, kutya nehéz reménységet találni ott, ahol kizárólag a rossz jelenségeket vagyunk képesek listázni, hiszen a szövetség teológiájának gondolata éppen a hála az egyik központi gondolata. Hála Isten szeretete miatt, hála a rengeteg ajándék miatt, amiket érdem nélkül, csupán szeretetből ad nekünk. Felismerni a jót – nos, ehhez is szükségünk van a Szentlélek munkájára.
Ott tartottunk tehát, hogy a törvény megvan, és ott a két szövetség. Most jön tehát a kálvinizmus eredetisége ismét: a törvény továbbra is az egyetlen életszabály. De, mint tudjuk, képtelenek vagyunk tökéletesen betölteni a törvényt, azaz az ember, éppen esendősége miatt, nem tud mindent betartani belőle. Ám ekkor érkezik az örömhír, hogy Krisztus áldozata árán megigazulunk. Isten ingyen kegyelméből eltörölte azt a kényszert, hogy mindig a törvény betartása legyen a szemünk előtt, és őrlődjünk a betarthatatlansága és emberi kicsinységünk miatt. Krisztus ebből felszabadított minket – ahogy előzőleg írtuk: „a szabadság testamentumában”.
Ez a szabadság azonban nem azt jelenti, hogy továbbra se kellene ragaszkodnunk a törvényhez. A törvény ugyanis megmaradt továbbra is életszabálynak. Sőt, keresztyén életünk egyik alapszabálya kell legyen, hogy a hálánkat kifejezzük, és ezt azokkal a „gyümölcsökkel” fejezhetjük ki, amik ebből fakadnak: jóságunkkal, szeretetteli viselkedésünkkel, odaadó, Isten dicsőségére végzett munkákkal, és Isten dicsőségét sugárzó életünkkel. A törvény tehát továbbra is kötelez. Sőt, Kálvin Tízparancsolat-magyarázata éppen olyannyira kitágítja a parancsolat értelmezésének körét, hogy nagyon fontos életvitelbeli és erkölcsi kötelességeket köt ki, amelyek messze túlmutatnak a szó szerinti vétkeken. Így a „ne lopj!” tiltása alatt beszél arról is, hogy az elöljárók kötelessége tenni a közjóért, hogy az egyházi szolgáknak a tiszta evangéliumot kell hirdetniük, de ugyanitt szól arról is, hogy a szülők ne csak gondját viseljék gyermekeiknek, hanem szeretettel és gyöngédséggel vegyék körül őket, és „ne kergessék őket kétségbeesésbe túlzott szigorúsággal”.
A kálvini tanítás követése nyomán főként a holland egyetemeken felvirágzott a szövetségi teológia gondolata. De itt kell megemlítenünk akár a Heidelbergi kátét, akár a Westminsteri hitvallást is, amely még előbbinél is határozottabban utal erre a kálvini tanításra. És itt jön be a képbe a puritanizmus. Elsőként érdemes megközelítőleg definiálni, mi is a puritanizmus, hiszen olykor helytelenül használjuk. A puritanizmus egy szigorúan a kálvinizmus alapjain álló, a 16. században, Angliában született kegyességi irányzat, amely kimondottan gyakorlati, praktikus módon jelenítette meg azt, amit életvitelben az elméleti tanításból következetesen alkalmazni tudott. Magyarországra érkezve csöndes, és alulról építkező munkával – a kezdeti ellenséges fogadtatást legyőzve – uralkodó kegyességgé tudott válni, és gyakorlatilag ennek köszönhetően lett egy inkább az episzkopális rendszerben megragadott kezdeti egyházstruktúra végül egyöntetűen presbiteriális. A puritanizmus az élet minden területére kiterjedő keresztyén életmódot jelent. Ennek nyomán valósulhatott meg az, hogy a legkisebb falukban is iskolákat hoztak létre az egyházközségek (ahol lányok is tanulhattak írni, olvasni), s ennek köszönhető, hogy a rendszeres napi bibliaolvasás, napi imádkozás egyes vidékeken magától értetődő volt a legegyszerűbb családokban is.
A puritanizmus kutatása ma leginkább annak irodalmára irányul, és az egyik legszebben, legigényesebben kutatott terület ma a protestantizmus történetének – különösen magyar történetének – keretében. Ugyanakkor viszonylag keveset foglalkozunk a puritanizmus teológiájával. Tavasszal két előadást is megtarthattam erről a témáról. Abból indultam ki – elméletemmel bátran lehet vitatkozni -, hogy a puritanizmus legfontosabb elméleti kiindulópontja éppen a kálvini, majd kálvinista szövetségi teológia. A törvény cselekvése nem az üdvösséget szolgálja, de Isten kegyelméért hálával tartozunk. Ennek a hálánknak kifejezője, gyümölcse az, hogy minden igyekezetünkkel a parancsolatok szerint élünk. Már nem kényszerből, már nem a teljesíthetetlenség keserű tudatával, hanem a hála, az öröm, a dicséret derűjével. Bizakodással és reménységgel.
Sajnos, a történelem arról tanúskodik, hogy a megmerevedés egy vészes törvényeskedéshez vezetett, elviselhetetlen szigorhoz, tűrhetetlen társadalmi kontrollhoz. A „puritanizmus” sok tévképzettel együtt rossz csengést hordoz. Mert mi jut eszébe róla az átlagembernek? Az amerikai puritanizmusról a boszorkányüldözés, a „Skarlát betű”. Nathaniel Hawthorne, a Skarlát betű című irodalmi remekmű alkotója még a vezetéknevét is módosíttatta, nehogy emlékeztessen egykori ősére, aki Salemben boszorkányokat ítélt el. És megírja korának társadalomkritikáját, egy puritán közösség történetébe beleálmodva saját szabadságvágyát. Ugyanakkor az igazság valahol ott van a kettő között, hiszen Észak-Amerikát, az Egyesült Államokat éppen az a szemlélet tette naggyá, amely a legnehezebb körülmények között is képes volt összekovácsolni a társadalmat, és óriási mozgósító erőt jelentett. Ezt pedig úgy hívjuk: puritanizmus, kálvinizmus. Mely ebben a kemény gyakorlatban, amely az amerikai hőskorszakot jellemezte, egy erős társadalmi kontrollban, valamint abban a hajtóerőben jelent meg, amely már a kálvinizmus egy másik nagyszerű jellegzetessége volt, mégpedig az elhívatás vagy hivatás-tudat óriási hajtóereje.
Ilyenformán meggyőződésem az, hogy egy modern puritanizmus ma társadalomformáló hatást tudna gyakorolni, ha újra visszatérnénk Kálvin szemléletéhez. Ez a szemlélet, amely következetesen végigviszi a szuverén, mindenható gondviselő Isten és az Istennek hálás, és ebben derűt találó ember gondolatát, gyakorlatilag kivezet abból a zsákutcába, amelybe bevittek minket mind a különböző egzisztencialista, individualista tanok, mind a materializmus hasonlóan emberhitű elképzelései. Azok a filozófiák, amelyek végeredményben soha nem léptek ki az emberből, és azok a teológiák, amelyek ennek megfelelően szintén nem léptek ki az emberből, sőt Istent is ott keresték belül, tökéletes emberi összeomláshoz, depresszióhoz, elidegenedéshez, kétségbeeséshez vezettek. Az ember magában kereste azt, ami fölötte van. Ilyen értelemben a kálvini szemlélethez való visszatérés a lehető legfelüdítőbb tapasztalat.
Hétvégén egy olyan konferencián vettünk részt, amelyről valóban szuperlatívuszokban tudok csak szólni, s amelynek elsősorban a gazdasági szekciójában elhangzott előadások kimondottan megerősítettek abban, hogy nagyon is modern üzenete van Kálvin tanításának, illetve a puritanizmus átfogó, életmódbeli jellegének. Az említett esemény a Reformátusok Szárszói Konferenciája volt, ahol érdekes módon éppen azok az előadók hivatkoztak a puritanizmus pozitív hatásaira, illetve egyáltalán a kálvinizmus jövőbe mutató, reménységről tanúskodó lehetőségeiről, akik az egyházban élnek, de civil területen dolgoznak, alkotnak. A puritanizmus társadalmi, gazdasági és szociális szervező ereje, közösségi összetartásra épülő rendje révén megszületett az etikus gazdasági magatartás igénye, a mértékletességet, mint alapvető követelményt pedig nagyon is jól beilleszthetjük modern világunk válságjelenségeibe: A puritanizmus elvetette a korlátlan fogyasztást. Ez ma akár a fenntartható fejlődés, akár a sokat szidott fogyasztói társadalom másik aspektusára is választ adhat: nevezetesen arra a jól felismerhető problémára, hogy a fogyasztó hamar tökéletes rabszolgaságba kerülhet mind az igényelt fogyasztási eszközök kínálásával, vagy megvonásával, illetve a fogyasztott javak és eszmék kimódolt manipulatív jellege folytán. Amint megjelenik egy csoport, amelyik meggyőződéses istenhitből, hitvallásosságból kimondja, hogy jó sáfárként nem kíván túlfogyasztani, hanem józanul, mértékletesen élni Isten ajándékaival, máris megjelenik a hiba a sokat szidott fogyasztási társadalom gépezetében. (Az más kérdés, hogy ez nagyon veszélyes azokra nézve, akik haszonélvezői a fogyasztásnak, és nyilván ez gyakorlatilag egy mindenáron leküzdendő jelenség a számukra. Hogy milyen következményekkel, ebbe most nem szeretnék bele gondolni sem...) A gazdasági és pénzügyi szakemberek viszont megerősítik azt, hogy a józan fejlődés vagy jólét egyetlen lehetősége a visszatérés a bizalmon, etikus magatartáson alapuló társadalmi berendezkedésre, valamint a javakkal való helyes és megfontolt gazdálkodásra.
Persze, mindez oly távolinak tűnik. Mi ebből az egyes ember számára az üzenet? Mit tehetek? Mi az én feladatom? A kálvini tanítás alapvető üzenete egy többlépcsős folyamatot jelent: Először is fel kell ismernünk, mit kaptunk Istentől. Sokan már itt elbuknak, hiszen azt tudatosítani, hogy életünk – minden problémája, keresztje mellett – mégiscsak egy óriási ajándék, amiben boldogság, öröm, szépség, jóság van jelen: ez egy pesszimista, önsajnálatra épülő válságkorban máris egy elég nagy lépcsőfok. Ha felismertük életünk ajándékait, egy következő grádics elvezet a hálához. A hála kifejeződése sokféle lehet, akkor valós, amikor önmagától érik meg bennünk az igény arra, hogy Istennek mindenféle módon meg is akarjuk köszönni azt, amit adott, amit az ő gondviselése számunkra jelent. És itt nyilvánvaló, hogy nem csak az anyagi javak, a minket körülvevő emberek, az életünkben jelenlévő emberi szeretet az, ami hálára indít minket, hanem elsősorban az a felismerés, hogy Isten szeretete mindennél nagyobb. Kegyelmének elfogadása és az afölötti öröm egészen különleges minőséget jelent ebben a grádicsról grádicsra haladásban. Most már tehát a következő az életünk, ami minden módon megpróbálja kifejezni a hálánkat. Szívesen élünk a hálaadás gyümölcsei kifejezéssel, ami nagyon szép képi módon fogalmazza meg azt a különbséget, amit egy bezárkózott, reménytelen, vagy tökéletesen közömbös élet, illetve az Isten dicsőségéről tanúskodó emberi példa között látunk. A terméketlen fa, amely se embernek, se madaraknak, se méheknek, se az aljnövényzetnek semmit nem tud már adni, s a másik oldalon egy gyümölcsöktől roskadozó fa, amelyre már akkor öröm ránézni, amikor még nem is szakítottunk gyümölcséből. Kell-e most ezt aprópénzre váltanunk, és elmondani, hányféle gyümölcsöt teremhetünk? Az emberiség (és mondjuk bátran: az Isten teremtette emberiségnek) egyik legnagyobb szépsége, hogy ahányféle ember, annyiféle jó gyümölcsöt hozhat. A gyümölcs pedig mindig új reménység, mert a gondviselésbe vetett bizalom a talaj, amiből kinő az azt megérlelő fa.
Címembe azt írtam: béta generáció. A múlt jó örökségeit mindig akkor tudjuk valóban beilleszteni egy megváltozott világ keretei közé, ha elhagyjuk róla azt, ami nem tartozik lényegéhez. Egy nagyapától megörökölt háznak megmarad a jó gerendás szerkezete, időtálló cserepei, de a spejzból fürdőszoba lesz, a lakókonyhából nagyméretű nappali. Így van ez minden jó örökséggel: a lényeg maradjon meg, ne a sallang, meg a rárakódott rossz jelenségek.