Azok a szavak, amelyek „politikailag inkorrektté” váltak, politikailag korrekt megfogalmazásokra cserélődtek: a házastársat partnerre; a családot a családra, annak minden formáját beleértve; a közvetítést részvételre; az oktatást a tudatosság fejlesztésére; az igazságosságot a diszkrimináció-mentességre; a szuverenitást a globális kormányzásra; a (biológiai) nemek egymást kiegészítő voltát a (társadalmi) nemek egyenlőségére; a teremtést Földanyára vagy a Földre.
Hallom, hogy az egyházban is megjelentek azok, akik a PC-re, azaz politikai korrektségre esküsznek. Az ember ma már ne szeressen, hanem legyen szolidáris, emellett legyen toleráns, és a kívánt image kedvéért lehetőleg ne védje meg magát semmifajta támadás ellen, hanem ha lehet nyílt színen rugdossa össze jól magát. Mert ugye a külső bírálók a keresztyéni szeretetet így értelmezik.
A politikai korrektség nyilvánvalóan nem más, mint az egyéni gondolatok hiányának elleplezése. A megfelelést áhító ember kényszeresen kerül minden konfliktust, nem tud visszavágni az értelmes bírálóknak, hát felveszi magára az ő elvárásaikat. A PC a személyes érzelmek elfedését is jelenti. Azt mondod, „roma”, és csak annyit tudunk, ezzel kielégítetted azt az elvárást, hogy ne bélyegezzél meg senkit. Hogy mi van közben emögött, nem tudjuk, mert a PC-álarc ügyesen takar mindenfajta tapasztalatot, mindenfajta személyességet. Nincs mögötte érzelem, élmény, tapasztalat. A politikailag korrekt mondanivalónál kevés nagyobb közhely van. S hogy szebb legyen, végtelenre állítva termeli magát, újabb és újabb kívánalmak lépnek elő a döntéshozók és a kommunikáció részéről, mit hogyan lehet elfedni, elkendőzni, semleges kifejezéssé tenni.
Persze, a kegyességi közhelyek is éppígy működnek. Egyszer találkoztam egy fiatalasszonnyal, és miután családi – és nem egyházi, avagy szolgálati – kapcsolat fűz össze minket, magától értetődő közvetlenséggel kérdeztem rá: „Hogy vagytok?” Erre a hölgy így válaszolt: „Hát, az aratnivaló sok, de az arató kevés.” És jött a többi bla-bla (das übrige Bla-Bla kisfiam szavaival élve), hogy miképpen próbálnak helyt állni egy gyülekezetben, ahol sajnos…, és sajnos…, pedig… Ki akar ezután informálisan beszélgetni egy ilyen menyecskével? Én speciel nem, mert nem kenyerem a szokásos bla-bla.
És óh, Testvéreim az Úrban, akik egyelőre még nem fizettek adót a közhelyek után, s tán nem fáj még annyira, mint amennyire fájhatna! Hol van már Luther gróbiánsága, az a szókimondás, amivel sokkolt és felrázott. Noha tudom, Luther nem volt se közhelyes, se mindennapi fickó. No de hol van Kálvin eredetisége? Mert az eredetiség az egyik legnehezebb feladvány. Tabukat kell hozzá ledönteni, és nem csak kívül, de belül is. Saját magunkban kell rendet teremteni, tisztára söpörni agyat, szívet egyaránt. Egy gyermek tudatlanságával kell rákérdezni a legnyilvánvalóbb tényekre. Mindarra, amit evidenciának tekintettünk az egyszerűség kedvéért. Egy gyermek nyiladozó rácsodálkozásával kell aztán rákérdezni erre a nyilvánvalóságra. Nehezebb ez, mint gondolnánk. Az eredeti gondolkodáshoz ezernyi beidegződést kell leküzdeni.
Az egyház a politikai korrektségben csak lassan liheg a példakép, az igazi politika után. Legutóbb egy teológiai tanár szabadtéri börtönnek nevezte a diktatúrát. Ma egy gondolati diktatúra megteremtésének minden munkálatát megfigyelhetjük. Mondhatjuk manipulációnak is, de olykor már ezt a kategóriát is meghaladta, hiszen nem leplezi céljait. A gondolati diktatúrát megteremthetik eredeti alkotók, fenntartani azonban a kiszolgálók fogják. Régebben édeskedve mamelukoknak nevezték őket, később jó elvtársak voltak, aztán pártkatonák. Magam javasolnám itt a klón kifejezés bevezetését, mint sajátos PC közhelyet. A drága klónok azok a középszerű emberek, akik nagy félelmükben, hogy itt elhajlás esnék meg elfogadott alapigazságaikban, keményen bevasalják a politikai közhelyek használatát. Ezek a klónok nem ismernek bocsánatot. Riadoznak minden személyestől, fehér sisakálarcuk alatt nem tudhatjuk, mi jár abban a sokszorosított fejben, mert nem adják ki magukat.
A klón nem gondol a jövővel és az örökkévalósággal. Ha azzal törődne, talán értené, hogy az egyetlen pótolhatatlant, a megismételhetetlent, az egyedit úgy hívják, emberi. Percembereket ez mit sem érdekel. A tapasztalat azt mutatja, hogy hitelesség ma már csak és kizárólag ott van, ahol a véleményformálók, a referenciaszemélyek személyeset tudnak adni. Nem intimitást kiteregetni, félreértés ne essék. Egész egyszerűen az őszinteség és a bizalom nyíltságával fordulnak a másik ember felé. Minden más pótolható. Minden más akár áruvá is tehető. Csak a megismételhetetlen, az emberi nem.
Klónjaink belendültek. Belendültek, és az élet minden területén semlegesíteni akarnak. Kerüljön mindenre álarc és álca! Leplet a ganédombra! A klónok lételeme a túlbuzgóság, s ezért tarolnak. Ugyanezt eljátszották annak idején az agitátorok az egyházban. Egy dolog emelte ki belőle a hiteles embereket, a hősöket, az Istenhez hűségeseket. Az a bátorság, hogy kizárólag az Istentől kapott küldetés az igaz és követendő. Minden más ideig-óráig való, tűnékeny és talmi. Talmi az álnyelv, amit érzéseink elleplezésére használunk. Talmi a közhely, amivel saját gondolatainak hiányát kendőzzük. Mélységesen megvetendő a dörgölőzés az aktuális politikai elvárások felé. A paradoxon, hogy pillanatnyi veszteségünket a jövőben többszörösen honorálja a Gondviselő, nehezen elfogadható. Aztán úgy jár a klón, hogy hiába ígérik be vacsorára a pörköltet nokedlivel, nem hisz benne, hogy megkapja. Útközben bekapja a maga kelkáposztafőzelék-tablettáját, jól megtelik a hasa. Talán még csikar is, mire hazaér a többi klónnal. A hasa tele, és otthon bármilyen csábító is a frissen főtt, férfiasra ízesített pörkölt, ő már megtelítődött azzal a színtelen szagtalan tablettával.
Hozzászólások