A Pew Research Center nyilvánosságra hozta annak a világméretű kutatásnak (What It Takes to Truly Be ’One of Us’) az eredményét, amely azt vizsgálta, hogy a különböző országokban az emberek mit tekintenek a nemzeti identitás legfontosabb alkotóelemeinek. A vizsgált országok: USA, Canada, több európai ország, köztük Magyarország, valamint Ausztrália és Japán. A kérdés az volt, hogy az adott országban a nemzeti identitás szempontjából az emberek mennyire tartják fontosnak a születési helyet, a nyelvet, a szokásokat és hagyományokat, és a vallást. Az egész anyag ismertetésére itt nyilván nincs mód. Aki tud angolul, s érdeklődik ilyen kérdések iránt, annak érdemesebb hosszabb időt is szentelnie erre a kutatásra. Bennünket nyilvánvalóan elsősorban Európa, s azon belül Magyarország érdekel, s az az izgalmas lehetőség, hogy még egy laikus éreklődőnek is lehetősége nyílik az egyes európai országok kulturális karakterének összehasonlítására. A Pew Research Center által közölt eredményből az mutatható ki, hogy Magyarország sok tekintetben az egyik legkonzervatívabb európai ország. S annak megítélése, hogy ez "baj"-e, avagy sem, nyilván politikai-ideológiai beállítódás kérdése. Ha úgy tetszik, a kutatási eredmény "igazolhatja" a magyarországi népességről alkotott, jól ismert negatív képet (idegengyűlölet, bezárkózás, maradiság, "mucsaiság", stb.), másrészt alátámaszthatja azt a vélekedést is, hogy a magyarok nagy része ellenáll bizonyos nyugati, a nemzeti identitást veszélyeztető tendenciáknak. Mintha megfordulni látszana egy ismert évszázados trend: az Európán belüli Nyugat szellemisége már nem feltétlenül és nem mindenben vonzó példaként jelenik meg a magyarok nagy része számára.
A kutatás eredménye például azt mutatja, hogy a szokásokban és hagyományokban való osztozás nagyon fontos a magyarok számára a nemzeti identitás szempontjából. Olyannyira, hogy a felmérés szerint a görögök és a lengyelek előtt az első helyre (68%) kerültünk, míg a sort a németek és a svédek zárják 29-26 %-kal.
Ugyancsak fontos a magyarok számára a születési hely, s itt is az első Magyarország (52%). A táblázat itt is szembetűnő különbözőségeket mutat Európán belül.
Úgy tűnik, hogy a legnagyobb, szinte globális szintű egyetértés abban van, hogy a nyelvet mindenütt a nemzeti identitás legfontosabb alkotórészének gondolják. Míg tehát igen nagy a szórás a születési hely, a hagyományok jelentőségének megítélése szempontjából, meglepő módon a nyelv fontossága nem mutat ekkora eltérést. Az élen Hollandia végzett 84%-kal, míg az olaszok az utolsók 59%-kal. A különbség az „első” és az „utolsó” között tehát 25%. Viszont ugyanez a különbség a születési hely fontosságának megítélését illetően 44%, míg a hagyományok jelentőségére vonatkozóan 42%. Úgy tűnik, a nyelviség identitásalkotó szerepét világszerte fontosnak tartják, sőt a legfontosabbnak, még azokban az országokban is, amelyek amúgy a többi identitás-elemet nem tartják túlzottan jelentősnek.
No és utoljára hagytam a számomra legizgalmasabb kérdést a keresztyénség és a nemzeti identitás ügyét. Az élen a görögök végeztek, Magyarország az európai országok közül a negyedik (29%), Lengyelország (34%) és Olaszország (30%) után.
De a keresztyénség és a nemzeti identitás közti összefüggés országonkénti felmérési eredménye hoz egy nagyon figyelemre méltó táblázatot, életkorok szerint.
Keresztény nézőpontból ebben a legmegdöbbentőbb az, hogy a 18-34 év közötti német fiatalok 0, azaz nulla százaléka gondolja azt, hogy keresztyénség fontos nemzeti identitásuk szempontjából. Ez a szinte sokkoló eredmény nyilván hosszabb elemzést érdemelne a 20. századi német sorsról. Számomra mindenesetre kétséges, hogy ez a német eredmény mennyire tükrözi valóságosan, hogy mi van a fejekben, s feltéteti azt a kérdést is, hogy ez a megdöbbentő nulla százalék vajon nem lehet-e egy, a keresztyénségtől elidegenítő kulturális hegemónia nyomásának eredménye. Mindenesetre ez a nulla százalék a nemzeti identitás és a keresztyénség közti kapcsolat teljes elutasítottságát jelzi.
Magyarország ebben a táblázatban nem áll olyan rosszul, de a keresztyénség jelentőségének csökkenése a nemzeti identitás szempontjából nálunk is kimutatható. Érdekes viszont, hogy van néhány „felvilágosultnak” gondolt ország, ahol a táblázat megforduló tendenciát mutat. A legfeltűnőbb Franciaország, ahol a 18-35 év közötti fiatalok nagyobb százaléka (10%) gondolja fontosnak a keresztyénséget, mint a 35-49 év közöttiek (6%). Ugyanilyen fordulatot mutat a táblázat szerint Olaszország és Spanyolország. Azt nyilván nem lehet most megmondani, hogy szabad-e ebben tendenciát látni a jövőt illetően. Az is szembetűnő, hogy ez a fordulat a hagyományosan katolikus országokban mutatható ki, míg a protestáns Németországban pont az ellenkezője. Ez nyilván hosszabb és átfogóbb elemzést igényelne. Avagy az is lehet, hogy nem a felekezeti háttérből kell magyarázatot keresni, hanem sokkal inkább a migráns-válságra adott különböző válaszok tükröződnek a keresztyénség jelentőségének megítélésében a fiatalok körében.
A keresztyénség és a nemzeti identitás összekapcsolódását illetően igen figyelemre méltó az alábbi két összehasonlító táblázat Amerikáról és Európáról. Amerikában több mint kétszer annyian gondolják azt, hogy a keresztyénség fontos a nemzeti identitás szempontjából, mint Európában.
Ami Európát illeti, a Pew Research Center kutatási eredménye sok mindenben tükrözi a mai Európa egyik legnagyobb, ha nem a legnagyobb problémáját, nevezetesen kulturális hagyomány és a közösségi identitás közti viszony kérdéskörét. Ebből a szempontból a kutatási eredmény jól kivehető kulturális szakadékot mutat ki Európán belül.
S mint látható, ebben a mai európai identitás-vitában Magyarországnak vélhetően azért juthatott meglepően karakteres szerep, mert úgy tűnik, itt még széles körben megmaradt a nemzeti identitást és a hagyományt összekapcsoló érzület, s ez komoly támogatottságot ad egy olyan politikának, amely nem akar felolvadni egy, a történelmi kulturális hagyományaival zavart viszonyban lévő szellemi Európában.
A kutatás eredményei szerint Magyarország összehasonlítva az Európán belüli nyugatiakkal egy eléggé jól körvonalazhatóan konzervatív ország. Ez lehetne akár csüggesztő is, amennyiben az értékítélet alapja az a hagyományos modell, hogy mennyiben sikerült felzárkóznunk kulturálisan a „haladó” Nyugat-Európához. Csakhogy a történelem fintora épp az lehet ezúttal, hogy történelmi elmaradottságunkból fakadó hagyományszerűségünk egy új közösségi öntudat alapjává is válhat, s megjelenhet egy új viszonyulás a nyugati kulturális fejlődéshez. Immár nem feltétlenül felzárkózni akarunk a haladónak tételezett nyugati liberális kulturális modellhez, hanem éppen a kulturális hagyományhoz való ragaszkodás kínálhat egy új modellt az identitáskérdésekkel küszködő nyugati társadalmaknak.
Hozzászólások