Marcus Dröge berlini püspök a „terrorcselekményre” utalva a társadalmi összefogásra hívta fel a figyelmet. „A terrort nem akarjuk igazolni azzal, hogy összeveszünk”, mondta. „Nem engedjük magunkat eltéríteni az embertelenség révén”. A püspök emlékeztetett arra, hogy a templomi Bach-kórus éppen karácsonyra a zeneszerző darabját próbálta, amikor néhány méterre onnan a borzalmas támadás bekövetkezett.
Nem ez az első németországi merénylet, amely az iszlám terrorizmus számlájára írható, mégis különleges abban ahol és amikor történt. Ez a merénylet a német fővárosban történt, abban a városban, amely magát a multi-kulti legnagyobb fellegvárának tartja, ahol az emberek jó részét egy ilyen mérvű pusztítás sem mozdította ki a régi gondolkodási sémáikból. Legalábbis ezt igazolják a rögtönzött utcai felmérések.
A berlini terrorcselekmény különlegessége, hogy az ország szívét találta el, ahogy a német politikusok némelyike fogalmazott, De nem csupán ez, hanem az idő és célpont, nevezetesen egy hagyományt, illetve a hagyomány eredőjét, egy keresztyén ünnepet, a karácsonyt támadták meg.
Az, hogy ez az ünnep mennyire szekularizálódott és kommercializálódott ebben a tekintetben irreleváns, hiszen mégiscsak szimbolikus jelentése van annak, hogy nem más, zajosabb és nagyobb méretű tömegrendezvények valamelyikét vette célba a terror. Ebben az értelemben a merénylet nem csak az ország szívét, hanem a kultúra és a vallási hagyomány szívét érte. Ami a döbbenetes, hogy ez nem vagy csak alig tudatosul a többségben. Európa maradék lelkét érte támadás. Itt nincs és nem volt a Charlie Hebdo hecckampányhoz mérhető előzetes, itt nem sértettek vallási érzelmeket, nem történt gyalázás, egy lájtosított hagyomány tovább élésébe rohant bele egy másik gondolkodás, amelyik üzen is ezzel: az a kulturális közeg, amely ezt hordozza, nem érték többé.
És mit válaszol erre az arcul vert nyugati hagyomány? Eloltják a karácsonyfák fényeit az áldozatokra emlékezve. Ez tényleg jelzésértékű. Ha komolyan vennék önmagukat, fel sem gyújtanák az ünnepig. De addig nem merészkednek, mert a jóléti társadalom életérzése még formálisan fenntartható, igaz, hogy már csak rettegéssel. Egy nappal később összejön a német politikai elit gyászistentiszteletre, megszorongatják egymás kezét, beírnak valami szívhez szólót az utókor számára készített emlékkönyvbe abban a templomban, amely a pusztulás mementójaként áll. Az a templom arról üzen, hogy egy megtévesztett tömeg miként jut el rövid idő alatt a felszámolódás és pusztulás határára. De az az üzenet valamiképp nem dekódolható a mában. A társadalmilag elkötelezett egyház, amelynek központi üzenetét a karácsonyt és a karácsony lényegét, miszerint testté lett az Ige, hogy közöttünk lakozzon és kényszerítsen a bizonyságtévő létre, nem merte kimondani. Még a nevét sem annak, aki megszületett: Jézus Krisztusét. A pollkorrektség felülírta megint az igazságot. Vártam, hogy egy keresztyén püspök, egy volt evangélikus lelkész államelnök, vagy egy kancellárrá lett lelkészlány, aki feltehetően a legnehezebb diktatúra idején is énekelte a karácsonyi énekeket és hallotta a Biblia üzenetét, kimondja valaki e három közül nemcsak a tolerancia magasztos igéit és az alkotmányos szent kötelezettséget, hanem az isteni igényt a szeretetre, amelyet egyedi módon az egyszülött Fiúban küldött Isten a világba. Nehéz lett volna kimondani, hogy itt látható módon arcul verték nemcsak a nyugati kultúrát, hanem az Isten Fiát? Isten szeretetét, aki a gonoszok megváltására is érkezett?
Bibliai értelemben ennél alkalmasabb időt aligha lehetett volna találni az öneszmélésre. A társadalmi összefogásra való hivatkozás szép és magasztos, de megfoghatatlan. Megváltóra lenne szükség, mert a nyugati világ önmegváltása a csőd felé tart. Isteni megváltásra. Nem toleranciára, hanem hitvallásra, a gonoszon és halálon is győztes Jézus Krisztusról. Az áldozatoknak és hozzátartozóiknak egyetlen igazi vigasztalás csak a megváltás reménye lehet. Egyébként hova jut az élet?
Nagyon vártam, hogy lesz valaki, aki kimondja a megváltás szükségességét, a megtérés lehetőségét vagy legalább a karácsonykor közénk érkező istenfiú nevét, a Jézus Krisztusét. Valahol elhalt ez a társadalometikai felhívások özönében. Ma a keresztyénségnek nem erről, hanem az evangéliumról kellene szólni. Arról a szeretetről, aki megjelent karácsonykor, akiről úgy beszél János evangélista, hogy „a szeretet kiűzi a félelmet”. És most volt kegyelmi pillanat erre. Morfondírozok, hogy ennek igénye veszett el vagy nem volt bátorsága senkinek se kimondani?
Ez a berlini istentisztelet ha nem is magyarázza, de közelebb visz annak megértéséhez, hogy a félelem miért lett úrrá a nyugati világban.
Hozzászólások