A fogadóirodák 2015 nyarán annyira látták esélyesnek a Leicester City angol bajnoki címét, mint hogy Elvis Presley él, vagy megtalálják a Loch Ness-i szörnyet, esetleg a Jetit. A Leicesternek mégis sikerült az elmúlt évtizedek legnagyobb csapatsportbravúrja.
Pontosan ettől olyan szép a sport, és pontosan ezért lehet annyira szeretni mindazt, amit labdarúgásnak nevezünk: mert nagyjából bármi megtörténhet. Megtörténhet, hogy egy tizennégy éves kicsi lány, egy „kisegér” olimpiát nyer; megtörténhet, hogy a strandról összeszedett dán nemzeti tizenegy a világbajnok Németországot elintézve Európa legjobbja lesz, mint ahogyan az is, hogy a története harmadik világtornáján részt vevő görög válogatott megnyeri az Európa-bajnokságot. Most pedig itt van az újabb „csoda”, angol bajnok lett a Leicester City!
Aki egy kicsit is követi a mai modern élsportot, az látja, hogy a pénz megkerülhetetlen szereplővé nőtte ki magát. Azt is mondhatjuk, hogy a tálentum mellett talán a legfontosabb tényező: egész egyszerűen nem lehet a világ élvonalába kerülni, ha nincs pénzed rá: kifogástalan felszerelés, nívós versenyek, megfizetett edzők, megfelelő táplálkozás, ideális felkészülési körülmények. Igencsak nem mindegy, hogy miben versenyzel, kivel edzel, hol készülsz – és persze az sem, mindezt mennyiért teszed. A pénz persze nemcsak a felkészülésben fontos, csapatsportágakban az sem mindegy, kivel játszol együtt. Sok pénzért jó játékosokat tudsz vásárolni, ha pedig ehhez jó edzőt is veszel, kész a tuti recept, a befektetett tőke előbb-utóbb meghozza gyümölcsét. Nem véletlen, hogy a világ elitjéhez tartozó klubok az átlagember számára felfoghatatlan összegekkel gazdálkodnak, az elithez tartozó játékosok pedig irgalmatlan összegeket keresnek. Nem véletlen, hogy a klubcsapatok ma már nem az akadémiákon nevelt srácokról, az utcáról összeszedett kölykökről szólnak, ott nem a „mi kölykeinknek” tapsolhatunk, sokkal inkább a világ minden részéről összevásárolt sztároknak, akik a befektetett tőkével arányosan szállítják az érmet, dicsőséget, na és persze a még több pénzt a tulajdonosoknak. A legnagyobb klubok tulajdonosai egyben a legtöbb pénzt is fektetik be labdarúgó vállalkozásaikba, így fordulhat elő, hogy pl. Angliában rendre a legnagyobb klubok, a Chelsea, a Manchester United, a Manchester City, Arsenal, Liverpool végeznek a tabella elején. Nem véletlen az sem, hogy a Bajnokok Ligája utolsó köreiben bizony már csak a leggazdagabb klubok versenyezhetnek, ide szegényebbeknek esélye sincs bejutni.
Éppen ezért óriási meglepetés, hogy a kiscsapatnak számító, a tavalyi szezonban a kiesés ellen harcoló Leicester a többiekhez mérve aprópénzből, valódi sztárok nélkül, két fordulóval a bajnokság vége előtt angol bajnok lett, megelőzve olyan klubokat, amelyek akár egyetlen játékosra több pénzt költöttek, mint amennyit a friss bajnokcsapat egész játékoskerete ér.
Persze, nem azt jelenti mindez, hogy a Leicesternél ne lenne gazdag befektető: a csapat thaiföldi tulajdonosa öntötte a milliókat a csapatba, kifizetve annak tetemes tartozását. Az sem igaz, hogy ne lennének összevásárolt játékosok, ugyanakkor nem néhány nemzetközileg jegyzett sztárt szerződtettek, hanem leírt, ismeretlen, mégis kiváló labdarúgót. Legjobb példa erre a csatár, Jamie Vardy, akit az angol ötödosztályból szereztek 2012-ben…
A megfelelő játékosokhoz persze sikerült megfelelő edzőt is találni: azt a Claudio Ranierit, akiről edzőtársai korábban azt állították, soha nem nyer bajnokságot (hosszú edzősködése alatt ez volt az első bajnoki érme), és akit a görög válogatott kispadjáról azért állítottak fel, mert otthon kikaptak a világverőnek éppen nem nevezhető Feröertől…
A „rókák” diadalát látva, az index nagyszerű cikkét olvasgatva az ember abba az álomba ringathatja magát, hogy a pénznél többet ér a jó taktika, a játék iránti alázat és a lelkesedés.
Még a végén tényleg elhisszük, hogy a sportban, így a fociban is bármi megtörténhet.
