Mai magyar költő, és egy versét megzenésítő hazai együttes alkotásaival is ünnepli a protestáns világ Wittenbergben a reformáció 500. születésnapját. (…) Az „új énekszöveg egy ismert református, evangélikus vagy metodista dallamra” kategóriában az első díjat a Zsoltárhang vízjelekben című vers kapta, melyet Miklya a 66. zsoltár dallamára írt. A „később megírandó dallamra írt új szöveg” kategória „modern” alkategóriájában pedig a Limesen égő című verse futott be, melyet a szintén magyar Hangraforgó együttes zenésített meg.
Páratlan siker: magyar versekkel ünnepli a világ a reformációt - hvg.hu
Van valami szent pikantéria abban, hogy egy magamfajta, irodalmat, költészetet is szerető egyházi ember éppen a HVG-ből tudom meg, ráadásul majd egy éves késéssel, hiszen 2016 ápr.10-i dátum szerepel Miklya Zsolt honlapján, melyen közli, hogy két verse első helyezést ért el az Európai Protestáns Egyházak Közössége (GEKE) által kiírt énekszövegírói pályázaton és hogy ezeket a Hangraforgó együttes által megzenésített verseket ünnepi istentisztelet keretében adták elő március 19-én, Wittenbergben. Bár a HVG újságírója azt írja, hogy „a páratlan magyar siker egyházi körökön kívül egyenlőre visszhangtalan maradt”, azt gondolom, hogy egyházi körökön belül is érdemes egy reposzt erejéig egy szellemi-lelki barangolást tenni Miklya Zsolttal, akinek ezúton is szívből gratulálunk...!
Olvasta valaki Méliusz József: Tranzit kávéház c. könyvét? Ebben a műben a nehezen bekategorizálható erdélyi író, költő a határainkon túli magyar irodalmár barátait, azoknak szellemi műhelyeit, „pásztortüzeit” látogatja végig. Valami hasonló érzés kerített hatalmába, amikor elolvastam a HVG írását és Miklya verseit. Azzal a különbséggel, hogy itt időben is nagy utazásokat kellett tenni, évezredeken, évszázadokon át... Kezdve mondjuk a 66. zsoltár ismeretlen szerzőjének „alkotóműhelyétől”, amely maga a jeruzsálemi templom: mintha ott buzdítaná az ünnepre érkező híveket Isten magasztalására, történelmi csodáinak felfedezésére, őszinte istentiszteletre. Sokat gondolok arra, milyen kár, hogy abban az időben még nem voltak hangrögzítő eszközök, melyek megőrizték volna, számunkra, az utókor számára a zsoltárok eredeti dallamát. Ugorjunk egy nagyot, majd kétezer évet, hiszen Béza Tódor, Kálvin reformátor társa és genfi utóda a XVI. sz. közepén, a lausanne-i akadémián kezdte el zsoltárfordításait. Ezeket látta el dallammal Loys Bourgeois, genfi kántor, zeneszerző, aki még egyszer egynapos börtönbüntetést is kapott azért, mert engedély nélkül módosította néhány kinyomtatott zsoltárdallamát... Svájcból ruccanjunk át Heidelbergbe, ahol IV. Frigyes pfalzi választófejedelem pártfogását élvezi egy magyar fiatal tanító, bizonyos Szenczi Molnár Albert, aki 1606-ban, nem egészen száz nap alatt, magyar nyelvre átülteti Béza és Marot zsoltárfordításit. Nos, a 66. zsoltár dallamára elénekelhető Zsoltárhang vízjelekben c. Miklya-vers ezekben a különböző korokban és helyszíneken lévő műhelyekben „született”, formálódott, de végső alakjának elnyeréséhez kellett két XX. századi magyar költő is, Babits Mihály (Zsoltár gyermekhangra) és Tandori Dezső is. Ez utóbbi versei, esszéi adták az ötletet a vízjel-metaforához, melyre még visszatérek... A másik díjnyertes alkotás, a Limesen égő c. pedig Pilinszky: Te győzz le c. versének az „ikertestvére”, s ennek is megvannak az ószövetségi gyökerei, elég ha csak a Zsolt. 57-re vagy a Hab. 2, 1-re gondolunk. Így jutunk el Miklya Zsolttal templomtól templomig, hiszen ezek a megzenésített versek most „visszaértek” a reformáció bölcsőjéhez, a wittenbergi templomba, ahol ezeket bemutatták, elénekelték – ahogy említettem – március 19-én.
Most egy kicsit pihenjünk le Miklya Zsolt dolgozószobájában, amelyről most már tudjuk, hogy „egybenyílik” zsoltárszerzők és -fordítókéval, s más költőkével is. Nézzük meg két nyertes versének központi metaforáit, képeit, hogy mennyire időszerűek és sokatmondók ezek!
„Limesen égő őrtüzek...” Történelmi tanulmányainkból tudjuk, hogy a limes eredetileg a Római Birodalom védelmét szolgáló, a természetes határok mentén kőből, földsáncból kiépített határvonal. Ma is aktuális védelmi határvonalról beszélni: meg kell védeni Európát, meg kell védeni a keresztyénséget, meg kell védeni hazánkat. A nagy kérdés, hogy hogyan? Miniszterelnökünk néhány hónapja a déli határon létesítendő kettős védvonalról beszélt, amerikai kollégája pedig a Mexikó és USA közötti határon próbálkozik egy közel ezer km-es, 10 m magas fallal, amely esztétikailag sem hagyna kívánnivalót maga után... Miklya egy belső védelemről beszél ezzel a limesen égő őrtüzes képpel, arról, hogy nekünk kell keresztyén és nemzeti identitásunkat megvédő őrtüzekké válnunk! Nekünk kell világítani az éjszakában! Nekünk kell jeleznünk a messziről jövők felé is...! A keresztyén hit és a hiteles élet az az őrpozíció, amellyel minden keresztyén embernek tudatában kell lennie!
„Ám kint a parton, elfogottan, vízjeled rajtam átütött...” Isten, mint vízjel. Ahogy említettem, ez a metafora Tandoritól származik, aki „...úgy közelíti meg Isten létét, mint ami ott van létünk anyagában, de nem látszik, csak egy bizonyos ›fényszögben‹ tapasztalható meg. … amikor direkt módon akarjuk az istentapasztalatot megélni: akkor nem mindig találjuk meg, de amikor egy … spontán hatás azt feltárja, akkor ma is, vízjeleinkben felfedezhetjük a jelenlétét...” Mindenki forgatott már gyermeki kíváncsisággal papírpénzt, keresve rajta-benne a vízjelet, azt a bordázatot, fémszálat, hologramot, amely a pénzt eredetivé és értékessé teszi. Az élő hit – ennek megfelelően – egy állandó istenkeresés, a helyes látószög kutatása, beállítása. Ahonnan az Isten meglátható, megtapasztalható. Az az Isten, aki mint vízjel, életünket egyedivé és hitelessé teszi. Itt jegyezném meg, hogy sokat gondolkoztam, hogy ehelyett a Miklya Zsolt-cikk helyett esetleg egy Csernus-interjút hozzak-e mai reposztunkba: az ismert pszichológus ebben arról beszél, hogy az a fő problémája a mai fiatalságnak, hogy kevés a hiteles felnőtt...
Végül engedtessék meg még két megjegyzés: 1, Olvassák el, ill. hallgassák meg a szóban forgó verseket, énekeket! 2, Köszönet Lőrincz Lászlónak, a HVG újságírójának Miklya Zsolt verseinek színvonalas ismertetéséért és méltatásáért!