Kiugróan jó évjárat lehet az idei. A korai szőlőfajták már most 20 fokos cukortartalmat mutatnak, a később érő fajták - a napsütés függvényében - akár 24-25 fokosak is lehetnek.
Szomorú világot élünk, hogy az aktualitások között már alig jelenik meg hír az éppen meginduló, vagy folyó szüretről. Pedig nem csak munka és gazdasági haszon, hanem örömünnep a szüret. Az idei évi különös örömre adhat okot, régóta nem volt ilyen nagyszerű a szőlő. A 20 és afölötti cukorfok azt jelzi, a 2015-ös évjáratú borokra oda kell majd figyelni.
A mi vidékünknek nem volt híre jó borairól, de gyermekkoromhoz hozzátartozott a szüret. Eleinte Jenő bácsiéknál, az egyik kedves szomszédnál kóstolgattuk a friss mustot. Jenő bácsinak direkt termő Otellója volt, azóta is húzom az orrom, ha csak a szagát megérzem. De ő jóízzel fogyasztotta haragosvörös nedűjét. A friss mustba belemártottuk kezünket, s hol házigazdánk üldözött minket, vagy mi őt, hogy hamarosan vérvörös maszattól ragadjunk arcunk, kezünk, ruhánk.
A gimnáziumi osztályunkat Pannonhalmára rendelték ki. A bágyadt őszi napsütésben ráérősen jártunk a kordonok között. Hiába voltunk sokan, munkánk effektivitása a nulla körül járt. A szüret eredményessége miatt a néphadsereg fiatal kiskatonáit is kirendelték, akik a puttonyokból beleöntötték a szőlőt a traktorok utánfutójába. A katonák nemcsak a szőlő gerezdjeit szemezgették, de a lányokat is mustrálgatták. Hogy ez mit jelentett a készülő must számára, azt csak az állami gazdaság borászai tudhatták.
Édesapám új ültetésű szőlősorai hosszan húzódtak az országút mellett. Főként cserszegi fűszerest ültetett. Borát „varsányi rettenetesnek” hívta. Nem tudom, milyen volt az íze, állítólag kellemes, nem túl savas bor volt, amit egy barátja szívesen vitt literszámra, mert állítólag ez volt az egyetlen bor, ami nem vitte fel amúgy magas cukrát. Szüretkor egész társaság verődött össze kedves ismerősökből, akik segítettek, s így maga a szőlőszedés egy nap alatt lement. Időnként csípős szél kísérte a munkát, de volt, amikor izzadtunk a napon, s nyarat idéző erővel ütött át a napfény a szőlőszemek opálján, hogy mint a röntgen, a kocsonyás hús között megbújó magokat megvilágítsa.
Hangos jókedvvel haladtak a szüretelők. Hol élcelődtek egymással, hol az életük egy-egy mozzanatáról meséltek. A varsányi ember olyan, mint általában a dunántúliak. Őszinte, és nem fél magáról beszélni. Nincs benne a félelem táplálta bizalmatlanság. Én ezt a parttalan, és olykor oktalanul őszinte locsogást a zsigereimben hordozom azóta, pedig meg kellett tanulnom, hogy csak otthon, csak az otthonos tájon szabad élni vele.
A szőlőt felszállították a pincéhez. Fenn volt a Köves-hegyen, ahol tapasztott falú alagutak voltak, amelyekben a háború idején rengeteg nő és gyerek húzta meg magát az elvonuló front elől menekülve. Az az ismerős dohos, gombás és savanykás szag fogadta itt az embert, mint a legjobb pincékben. A zavaros gyümölcszúzalék egy óriási kádba került, ahonnan aztán a présen átnyomták, hogy a cukros nektár aranylóan folyjon.
A bor elkészítése a mezőgazdasági munkák egyik legkomplexebb, legtöbb odafigyelést kívánó művelete. Gondozni kellett az érlelődő levet, aztán a bort is. Talán az öröm is nagyobb volt a sok munka után, amikor végre a saját nemes italt meg lehetett kóstolni és kóstoltatni. Ma lassan nagyobb jelentőséget tulajdonítunk az üveg dizájnjának, a fantáziadús névnek, mint amennyire meg tudnánk ítélni a bor igazi minőségét. Divatos a nagyüzemi alumínium tárolókban érlelt, majd lefojtott, úgymond gyümölcsízű könnyű bor. Ma még a legjobb borvidékeken dolgozó gazdák is olykor megbolondítják saját levüket egy kis idegen aromával. A vörös borok „javítására” pedig nemcsak színanyagot, hanem glicerint is adagolhatnak. Nehéz a sok álíz mellett dicséretet szólni a tölgyfahordóban megérlelt, onnan hébérrel felszívott aranyló bor fűszeres, fanyar aromájáról. Abban a pohár borban benne van a kora őszi szüret vidámsága, a pince oltalmat adó csöndje, a hegy fennköltsége, az alant húzódó táj. Az a borkóstolás nem csak ivás, hanem egy élet és egy táj tisztelete.