A három karon 4500 hallgató tanul. Közülük több százan tüntettek az államtitkári bejelentés után az Emberi Erőforrások Minisztériuma előtt, így tiltakoztak az átszervezés ellen.
A tüntetésen mintegy 250-300-an vettek részt, nagyrészt hallgatók, de oktatók és a három érintett kar dékánjai is megjelentek.
Miközben Európa a vándorlás lázában ég, lassan elkezdődött az iskolai év. Ha a most iskolába induló elsős gyerektől számoljuk a tanulólétszámot a végzős egyetemistákig, többszázezer magyar fiatal életének fontos eseményéről van szó, akik ennek az országnak, esetlegesen Európának a jövőjét jelentenék. De ők és mindaz, ami körülöttük és velük történik nem érdekesek a média számára. Legalábbis az a néhány ezer menekült fontosabbnak így szeptember elején a magyar média számára, mint a néhány százezer magyar diák. De hát Istenem, ők még nem foglaltak pályaudvarokat, s nem is építettek miattuk kerítéseket.
Becsengettek szeptember elsején szép csendben. És megindultak a buksi fejek és copfos fruskák az iskolák felé. Anyukák szorgalmasan borítják a tankönyveket, különösen azok, akik ingyen kapták, merthogy hiánytalanul, szamárfül és beírás nélkül, „új” állapotban kéretik vissza a tanév végén, hogy jövőre újra használható legyen.
És megnyitották kapuikat az egyetemek is. Mondják, kevesebb számmal, no, nem a képességek hiánya, hanem a magasabb követelmény szint miatt. Ha valaki az idei jelentkezési pontszámokat összeveti a tavalyiakkal akár, meglepő, hogy az orvosi, közgazdasági és még néhány karon, akár tíz ponttal magasabb teljesítmény sem volt elég a vágyott szakra való bejutáshoz. Érzékelhető a tendencia, miszerint a politikai akarat a szakképzés irányába szeretne elmozdítani tömeget a jobb munkahelyi lehetőségek perspektívájával.
Azok, akik mégis megütötték a kívánt mércét, mert valamiképp nemcsak álmaikról nem akartak lemondani, hanem a szellemi teljesítményt és igényt még mindig fölébe helyezik az anyagi érvényesülés vágyának, nos, azoknak sem könnyű. Különösen, ha az anyagi háttér nem biztosított, merthogy a mostani rendszer nem a szolidaritáson és a szociális rászorultság elvén alapul, hanem az érdekhálózatokén.
Bőrünkön éreztük, amikor szembesülni kellett, hogy négy gyermek közül a legnagyobbik sikeres orvosi felvételije – meglehetősen magas pontszámmal, igazoltan a magyar minimálbér felét sem elérő egy főre eső jövedelem - ellenére nem kapott kollégiumi elhelyezést a székes fővárosban. Először nem hittünk a szemünknek. Azután rezignáltan legyintettünk: ha ez igaz, nagyon sok szegény gyerek tanul ma a magyar felsőoktatásban. Olyan családok gyermekei, akiknek jövedelme gyalázatosan alacsony. A magyar minimálbér felét sem éri el. És mind nagycsaládosok. Legyünk naivak, hogy így van ez. Innen nézve pedig bíztató a jövő, mert ha azok a gyerekek indulnak neki az életnek, akiknek tanulmányaik anyagi hátterét részben saját maguknak kell összekaparni, megtanulják becsülni nemcsak a pénzt, hanem a lét mélyéből való felemelkedés lehetőségét is. Ők tudni fogják, hogy nincs ingyen ebéd. Harcolni kell nemcsak a pontokért, s a mindennapi betevő falatért, hanem azért is, hogy hónap végén még lesz-e amivel megvenni a szükséges jegyzeteket?
Tudom, milyen. Valamikor jómagam is róttam kopott farmerkabátban nemcsak a Rákóczi-Thököly út hosszát a 7-es busz vonalán, hanem a körutak antikváriumait, s miközben fájt a szívem a megvásárolni nem lehetséges könyvekért, két héten át korgó gyomorral őriztem harminc forintot a zsebemben a következő ösztöndíjig. Hősiesség volt a maga idejében. Ma tudom, hogy bizonyos mértékű kiszolgáltatottság is lehetett volna, ha nincs meg az a tartás, amellyel otthonról tarisznyáltak.
Ma már kiszolgáltatott lennék, a kütyü-kommunikáció korában, hiszen, akinek nincsenek meg az ehhez szükséges alapvető eszközei, olyan hátrányba kerül, amely szorgalommal és fővárosi tömegközlekedéssel aligha pótolható.
De a történet mégsem szomorú egészen. Utolsó utáni pillanatban kezdtünk keresgélni ott, ahol kezdeni kellett volna. Egyházunk berkeiben, ahol nemcsak kedvesen fogadtak, hanem egy kollégiumi helyet szorítottak is. Isteni, emberi segítség? Így kellett lenni. Megtapasztalni, hogy jó az Isten.
Hála van a szívünkben. Reméljük, hogy testet is ölt majd: talán az egyetemi közösségben, talán egy vasárnapi orgonálásban valamelyik budapesti gyülekezetben, ha szükség lesz rá. Merthogy itthon is szolgálta Megváltóját, hol orgonajátékkal, vagy azzal, hogy összesöpörte hétvégenként a templom környékét.
Nem csak kapni, adni is szeretnénk. Köszönjük református egyházunk, hogy gondod van gyermekeinkre, a jövő nemzedékre.