A különböző identitástípusok és olvasói szokások egybevetése pedig azt jelzi, hogy a cselekvően vállalt, feladatorientált identitású kategóriába tartozók az átlagosnál több és értékesebb irodalmat olvasnak. A szerző, néhány korábbi kutatási jelentésben vizsgált jelenségre – nemzeti önkép, vallásosság – is utalva megállapítja: "A Kárpát-medence Magyarországon kívül élő magyarsága tehát olvasáskultúrájának tradicionális vonásaival identitásának megőrzését szolgálja; és az identitástudatnak markánsabb jellege pedig egyúttal tradicionális, értéktelítettebb olvasási szokásait konzerválja." … Esetleges prekoncepcióit nem kívánja bizonyítani, nem merül el (alá) a táblázatokban közölt adatok sokaságának min-den lehetséges összehasonlítási lehetőségében, elemzéseiben teret enged az olvasói véleményformálásnak. Ezért is érdemes e táblázatokon felkínált tényeken eltűnődni. (Pl. arról, hogy a legnépszerűbb legutóbbi olvasmányok között – kivéve a Vajdaságot – mindenütt elsőként szerepel a Biblia, ám az a legemlékezetesebb hét olvasmány között – igaz Erdélyről nincs adat – csak Kárpátalján szerepel, ott is az 5. helyen.)
Nem árulok zsákba macskát, a fenti idézetet ürügyként választottam, hiszen a könyv, amelynek recenziójából való a fenti részlet, 2005-ben jelent meg és a Kárpát-medencei magyarság olvasáskultúrája és identitástudata közti kapcsolatot vizsgálja. Szerzője Gereben Ferenc, a terület egyik legjobb ismerője, aki korábban is kutakodott a témában és azoknak tanulságait is felhasználja. Ebben a vizsgálatban felbukkan ugyan töredékesen, de mégis egy érdekes tény, amire a recenzió is utal, nevezetesen, hogy a Biblia a legnépszerűbb olvasmányok között is kiemelkedő helyet foglal el, ugyanakkor a legemlékezetesebb olvasmányok top kategóriájában csak a kárpátaljaiak említik.
Ez a több éve megjelenő megállapítás, aminek csak az első felére emlékeztem, akkor lépett ki felejtésem homályából, amikor az egyházkerületi adattári jelentésnél az előadó lévén, hogy az írásos anyag mindenki kezében ott volt, egyetlen dolgot tartott fontosnak kiemelni: aránytalanul kevés összeg szerepel a parókiális könyvtárak gyarapítására jelzett rovatban. Egyházban kevésbé járatos olvasóknak mondom, hogy a parókiális könyvtár az egyházközség könyvtára, ahová nemzedékek összegyűjtik a megjelenő, elsősorban egyházi tematikájú, különösen teológiai könyvek javát. Ebbe tartoznak azok, amelyeket az egyházi kiadók jelentetnek meg – valamikor ezeket kötelező jelleggel meg kellett vásárolni -, aminek az lett az áldása, hogy egy kezdő lelkipásztor, akinek soványka szakkönyvtár állt rendelkezésére, egy kisfaluba kikerülve, megtalálhatta a legfontosabbakat parókiájának könyvtárában. Tehát ezek a könyvtárak többek voltak egyházi kiadványok gyűjtőhelyeinél, a maguk módján a teológiai tudományos jelenlét mikrofórumai is voltak. Ezeknek az állapota jelezte egy-egy lelkipásztor tudományos érdeklődését és a könyvek iránti megbecsülését.
Mármost ha az említett alaptételből indulunk ki, akkor ugyancsak baj van ma a tudományos igényességgel. Itt nem a filológusi szőrszálhasogatásra gondolok, hanem a szellem emberének a betű iránti megbecsülésére. Amennyiben igaz a számokban megjelenő hanyatlás, úgy érdekes adatot kapunk a teológusi identitásról is. A minőség igényéről. Ehhez egy érdekes interpretáció „Az év igehirdetése” sajátságos megközelítése. „Öreg” papok tudnának beszélni arról, hogy megfeszültek egy-egy igehirdetésre való készülésben nulla visszhanggal jutalmazva, és felmentek szószékre az élet kényszerében „készületlenül”, amire olyan visszajelzés jött, hogy na, ez volt az igazi! De nem ment fel a kivétel a minőség kényszere alól.
Az, hogy kevesebbet költenek emberek könyvre nemcsak korjelenség, hanem értékválság is. Mert össze kellene rakni, hogy mennyit adnak ki másra a szórakozás, kommunikáció vagy információszerzés területén.
A ma szépsége, hogy jó néhány alapmű elérhető anyanyelven, illetve megtalálhatók azok az ellenőrzött és többszörösen átfésült forrásmunkák, amelyek egy terület értékét képviselik.
Jelzésértékkel bír, ha ma a lelkésztársadalom szignifikáns része nem tartja szükségesnek a saját szakterületének alapos ismeretét és nincs rálátása teológus szemmel arra a világra, amiben él. Kétségtelen, hogy ma a pszichologizálás korszakát éljük. Ez legalább fél évszázada „menő” irányzat. De ennél több kell. Átérni a társadalomba olyan csatornákon, amelyek nemcsak az egyes lelkek megtérésére összpontosítanak, hanem a társadalom egészére tekintenek. Közjót akarnak olyan erkölcsi alapon, amelynek eredője Istenben van. Nem az a kérdés, hogy a társadalom igényli-e ezt, hanem az, hogy akikre rábízatott a láthatatlan világ láthatóvá tétele, hitelesen meg tudják-e tenni azt? Ezt senki nem teszi meg helyettü(n)k. Isten igazságának minőségi képviseletét. Létezik egy eszmény, az előkép: tt, tiszteletes és tudós prédikátor. Az ő identitásuk nemcsak a kor negatívumait bírta el, hanem képesek voltak igazságuk mellett nemcsak kiállni, hanem érvelni is.
Nem gondolnám, hogy az egyházban a teológiát bármi is ki tudná váltani belátható időn belül. Ha mégis, az már nem egyház lesz. Mert a teológia ismerése nem más, mint maga a szó: Istenről való beszéd. Érdemes szert tenni rá. Akár pénzen is.
Utóirat: Tudom, hogy a parókiális könyvtárak „hanyatlása” nem jelenti, hogy lelkipásztorok magánkönyvtáraikba ne vásárolnának teológiai és más könyveket. De ezzel lemondanak a közegyházzal szembeni felelősségről és arról, hogy ahol egyház van, ott legyen egy teológiai tudásfórum lehetősége is.
Hozzászólások