A Boston Maratont a hétfői robbantások miatt valószínűleg minden idők legvéresebb maratonijaként fogják emlegetni, pedig a 116 éves verseny már így is számtalan cím birtokosa. Ez az első városi maratoni, amit 1897 óta minden évben megrendeznek, de itt futották a világ legjobb idejét, és itt próbálkoztak először nők is. A mostani tragédia ellenére sok megmosolyogtató történetet adott a sportnak. Boston maraton sportgeza
"A verseny ötletét az első újkori olimpiai játékokon, Athénban megrendezett maratoni adta. A szervezők, a Boston Athletics Association (BAA) tagjai megpróbálták egy az egyben lemásolni az ott látottakat. Ennek megfelelően egy 25 mérföldes (körülbelül 40 kilométer) dimbes-dombos pályát alakítottak ki, és a célt egy stadionnál, illetve esetükben egy ahhoz nagyon hasonlító valaminél, a 200 méteres Irvington Street Ovalnél jelölték ki. Az első futamon 18 indultak, majd szépen lassan emelkedett a résztvevők száma közel 30 ezerig."
Úgy el tudom képzelni. Hopkinton-ban mindenki ugrál. A regisztráció, rajtszám, chip rendben. A zene ütemes. Pattognak aprókat, kis kocogás is belefér. Melegedjenek az izmok. Végülis 42 km. Hangosbemondón, személyes találkozáskor a diszpécserek elmondják a legfontosabb tudnivalókat. 6-7 kilométerenként lesz majd egy-egy frissítő állomás. Izotóniás ital, energiaszelet. Az elején még 2X1 sávos vidéki főút visz Boston felé. Az elején még lejt. Kisebb falvak és városon át. Leginkább hátszél van. 28 km-nél van az első nagyobb kanyar jobbra. Ezt még követi kb 3-4 nagyobb, de az út viszonylag egyenletes, kisebb nagyobb emelkedők és lejtők. Sík út szinte nincs is. Persze erről lehet olvasni, lehet előre készülni.
A rajt előtt még nézegeted az arcokat, az embereket méregeted, ki mire lesz képes. A gyorsabbakat előbb indítják. Vannak megnyerő, és ronda emberek. De hát itt mindenki futhat. 1972 óta már nők is. A verseny izgalma már átjár. Már nem számít a ruhán hagyott vasaló, a tűzhelyen fortyogó paradicsompöré, a pártgyűlés, a betörés, randi visszautasítása, a főnök leszúrása, a selejt miatt kidobott veszteség, politikai rasszizmus. Semmi. Az eljövendő 4-5 óra számít csak. Amikor az első kilométereken bemelegszenek az izmok, és elkezdődik a verejtékezés. Majd jön a szomjúság érzése. Az ütemes légzés. Két lépés, belégzés, két lépés kilégzés. Vagy éppen másfél lépésenként. Jön a huszonakárhanyadik kilométer és ott már kezd elfogyni a tartalék. Kalória kell valahonnan. Ha rosszul osztod be az erődet, itt már büntet. Ugyanakkor már mosolyogni is tudsz. A szervezetbe endorfin szabadul fel. Csillapít a fájdalomból. Ismét van erő tovább haladni.
Lassan a futók többsége kezd kilépni önmagából. Eksztázis. „Eksztázis annyit jelent, mint kívül lenni. Az ember kívül van a nyugtalan szétszórtságon, és kilépett a residuumokból oly nehezen felbontható csomóvá összenőtt énjéből, amely számtalan inkarnáció alatt szövődött benne, és amely az ember valódi énjének helyét bitorolja. Kívül van a külső világban való tévelygésen és az értelmetlen körforgáson. Az eksztázis iránya nem követi a természet körforgását, hanem abból merőlegesen kiáll. Az élet magasabb körében tulajdonképpen mindig eksztatikus, vagyis mámor, a művészi alkotás, a gondolkodás, a műalkotás átélése, az olvasás, a tanulás, a szerelem, a gyönyörködés, a tánc, a zene, az utazás, az ima.” Hamvas Béla EKSZTÁZIS
Akik futnak szabadok. Arra a kis időre. Mert lehámlik minden baj, ború, felrakódott előítélet. Nincs rá energia. Elkezd megszabadulni a lélek. Fut és fárad és már nem érdekes honnan jöttél, kivel mész együtt. Erre az útszakaszra már egy szinten vagy a többiekkel. Sérülékeny, fáradékony, terhelt, de szabad ember.
Az utolsó 5-8 km-nél már úgy feszül a vádli, mintha bármely pillanatban be akarna görcsölni. Persze be is akar. Jó lenne pihenni, de már nincs sok hátra. Nem számít már a világ helyzete. Az izzadságcseppek lassan már kicsepegtek. Az arcon szivárog a halánték felől, a szemöldök mellett. Néha lecsöppen az orr hegyéről. Csíp. Már itt is van a célegyenes. 800 méter. Jön az Irvington Street Oval. Ezt már négykézláb is, sántikálva is …
Visszaszámlálás http://www.youtube.com/watch?v=EqKvt-s32j4
Elmélet van bőven a tettest és indokait illetően.
Terroristák, mert meg kell mutatni a nyugati világnak a sérülékenységét.
Amerikai, izraeli titkosszolgálatok, mert háború kell valamelyik újabb lerohanandó célországgal szemben. Vagy csökkentették a katonai költségvetést, új fegyverkezési törvényben akarják korlátozni a lőfegyverek otthoni tartását.
Magányos merénylő, aki önkifejezésnek tartja a rombolást.
Pszichopata, akinek az anyja nem sütött palacsintát regelire.
De Mindegy, hogy ki tette.
Van valami furcsa perverzitás és számítás ebben. Az eksztatikus, futó emberekkel szembeni támadás. Akik kívül helyezik magukat a világunk romlottabb rendszerén. Akik mernek jól lenni, szenvedni, fáradni, örülni. Együtt futni.
Nehogy már ne ebben a miféle realitásunkban éljenek. A robbantás visszarántás. Visszarántás az ember tragédiájába és nihiljébe.
Ha tehetném elvarázsolnám ezt a nagyon okos, logikus világunkat: „Gyermekkirályt választanék, és hozzá küldeném a bölcseket, a katonákat és a minisztereket, hogy tanuljanak tőle, nem tapasztalatot, hanem, hogyan kell a dolgokat komolyan venni. Különbséget tenni jó és rossz között? Nem. Örülni annak, ami van. Hasznot várni? Nem. Szépet csinálni. Dolgozni? Nem. Játszani. Boldoggá tenni az embereket? Nem. Szeretni őket. Tapasztaltnak lenni? Nem. Tapasztalatlannak maradni, és ártatlannak, irreálisnak és elfogulatlannak, gyengédnek és romlatlannak. Megőrizni az emberinél magasabb égi realitást: azt, amelyik nem itt tesz bennünket otthonossá, hanem ott, ahol még a gyermek él. - Hol? - Ahonnan jöttünk és ahová megyünk.” Hamvas Béla PAIDOKRATIA