Endrét felhívtam, bocsánatot kértem tőle, amit ő elfogadott. Amint lehet, személyesen is meglátogatom.
Gondolom, az ország nagy részének fogalma nem volt arról, hogy évente megrendeznek egy írótábort Tokajban. Idén sikerült a figyelem középpontjába kerülnie ennek a konferenciának. Ugyan nem az előadások révén, hanem egy programon túli botrány kapcsán. Egyik író énekelt, a másik „beszólt” neki, mire a sértett ütött.
A hírözönben minden szépen átalakult, „verekedésről” és „leütésről” beszélnek. A fiatalembert, aki odavágott az idősebb úrnak - Kukorelly Endrének -, Csender Leventének hívják. A reagálók egy része rögtön fanyalog. A szokásos személyeskedésről van szó: ki ez az ember? Most olvasom, hogy Bayer Zsolt még nem olvasta írásait, s eztán már nem is fogja. Barbárságról beszélnek. Arról, hogy más ember verhet, de író nem.
Nyilván sokan úgy vélik, az író egy éteri alak. Áttetsző üvegteste lebeg a világ felett. Nektárral és virágporral táplálkozik. Egész nap ír, soha nem vegyül durva egyszerű emberek közé, nehogy a hímpor megsérüljön ártatlan testén. Remélem, nem törik szét egy világ a kedves olvasókban, ha azt mondom, az irodalom végét jelentené, ha az alkotók nem élnének át menny és pokol között mindenféle emberi történetet. Jót és rosszat egyaránt. „Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni”, mondja a népdal. Aki csak „kukkolja” az emberi történéseket, s egy steril művi világot alkot, az soha nem tudja azt a drámai erőt megjeleníteni, mint aki maga is megél örömöt és fájdalmat, bűnt és vezeklést.
Számomra az egyik legmegdöbbentőbb az volt, mennyien nem ismerik Csender Levente nevét, aki a magyar kortárs irodalom egyik legjobb novellistája. A történteket magyarázók és kommentelők helyében nem dicsekedtem volna azzal, hogy nem olvastam még tőle semmit. Aki irodalmi ügyekben nyilatkozik – még ha csak egy irodalmi bulvár ügye is az -, legyen legalább annyira tájékozott, hogy olvasson. Csender Leventének eddig négy kötete jelent meg, és írásai nemcsak neves folyóiratokban, de az interneten is elérhetőek. Amikor Bayer Zsolt azt írja olvasóinak, hogy ő eztán már nem is olvassa Csender Leventét, ez lehet az ő baja, de véleményem szerint valahol itt kezdődik az igazi barbárság. A kultúra ugyanis nem ott végződik, hogy fanyalgunk egy jobbegyenesen, hanem ott, hogy ítéletet mondunk egy író munkássága felett úgy, hogy nem is olvastuk.
Az az összkép, ami végül számomra kikerekedett a reakciók szintjén, egy olyan társadalomról árulkodik, amely kettős mércével mér. Ha egy amerikai filmben a hős behúz egyet annak, aki őt megsértette, akkor a nézők tapsikolnak örömükben. De jól megadta neki! Amennyiben hősnő teszi ezt egy arrogáns férfival, akkor még nagyobb az ujjongás. A tokaji írótábor incidensét – ami, valljuk be, azért mégsem egy nagy horderejű veszekedés -, úgy tűntetik fel, mintha a kultúra hanyatlott volna le általa. Jön ez a konzervatív írói horda, mind ökölharcra kész, vad barbárok, és legyűrik a gyámoltalan gyengét. Mindeközben tudjuk, hogy ez a pipogya társadalmi közeg – függetlenül jobb vagy baloldali hozzáállástól - olyan verbális agresszióval él, ami rég kimeríti a nyolc napon túl gyógyuló minősítést. Amikor megindul a személyeskedés, akkor a minősíthetetlen szövegek, az övön aluli ütések mindennaposak.
Különben ajánlatos lenne a következő írókonferenciák napirendi pontjai közé felvenni a tömegverekedést. Amellett, hogy egy kicsit lehűtené a felhevült kedélyeket, néhányan felidézhetnék így a Rejtő Jenő-i életérzést, és ráadásul a hírekbe is bekerülne a konferencia. Engedtessék meg, hogy a téma legeredetibb képzőművészeti megközelítését felidézzem, Hecker Péter alkotását, amelynek címe: Művészettől zaklatott látogatók verekednek a múzeumban.
Kép forrása: cotcot
Hozzászólások