– Nem lesajnáló a megnevezés: „Menjünk ezeknek a körülmetéletleneknek közelébe!”. Nem lenéző, nem gúnyos, nem is gőgös; – hanem saját magukra nézve, üdvbizonyossággal teljes. Ez a bizonyosság soha nem vetheti el a másikat. Ugyanakkor ez a bizonyosság erőt merít saját hitéből mindenkor. Lehet úgy reménységhez jutni saját hitünk igazságaiból, hogy ezzel nem tapossuk meg a másikét? Lehet-e nem feltenni azt a kérdést, hogy itt kinek van igaza, miközben mi bátran valljuk, hogy a mi Urunk, az Isten, mindent szépen intéz, mert Ő mindig az élet pártján áll? (6)
Steinbach József: "...az Úr előtt nincs akadály..." - igemellett.blog.hu
Nem tudom, ki olvassa rendszeresen a Reformátusok Lapjában évtizedek óta megjelenő rovatot, az Ige mellett címűt, amelyet már elég régóta Steinbach József püspök ír. A református Bibliaolvasó Kalauzt követő napi igemagyarázatok blogként on-line is elérhetők. A mi blogunk, a Reposzt, közéleti blog, tehát okkal vetődhet fel a kérdés, vajon hogy jön erre a felületre az Ige mellett? S már benne is vagyunk a dolgok sűrűjében, ha úgy tetszik, korunk tipikus gondolkodásmódjában: „ott” az igemagyarázat, „itt” a közélet, s vajon a kettőnek mi köze egymáshoz? Csakhogy ezzel a mai írásommal épp azt szeretném egy villanás erejéig bemutatni, hogy az igemagyarázat, az igehirdetés nagyon is tud közéleti lenni, még akkor is, ha a mai világunkat jellemző harsányság miatt sokak ingerküszöbét az Ige üzenete nem bírja elérni, s az igemagyarázat sokak szemében amolyan „ártatlan” műfajként tűnik fel, amelynek semmi köze úgymond közélethez. De ez nem így van. Az igehirdetés és az igemagyarázat igenis közéleti lehet, amennyiben aktuális problémára reflektálva az Ige üzenetét közvetíti. Itt van az Ige mellett rovat is, s Steinbach József rendszeresen foglalkozik mai problémákkal. A sok közül most egyet emelek ki.
Az 1Sámuel 14,1-15-höz írt magyarázatának második kiegészítésében ezt írja: „– Nem lesajnáló a megnevezés: »Menjünk ezeknek a körülmetéletleneknek közelébe!«. Nem lenéző, nem gúnyos, nem is gőgös; – hanem saját magukra nézve, üdvbizonyossággal teljes. Ez a bizonyosság soha nem vetheti el a másikat. Ugyanakkor ez a bizonyosság erőt merít saját hitéből mindenkor. Lehet úgy reménységhez jutni saját hitünk igazságaiból, hogy ezzel nem tapossuk meg a másikét? Lehet-e nem feltenni azt a kérdést, hogy itt kinek van igaza, miközben mi bátran valljuk, hogy a mi Urunk, az Isten, mindent szépen intéz, mert Ő mindig az élet pártján áll? (6)”
Nem tudom, kellőképpen érzékeli-e az olvasó, hogy itt egy pillanat alatt egy évezredes történetből átkerültünk a mába? A választott nép és a filiszteusok közti feszült viszony a Bibliaolvasó ember számára nem ismeretlen. Két nép, két vallás, két kultúra. Ám mégis, a vallások, kultúrák közti viszony korunkban teljességgel új nézőpontból jelenik meg. A kor, amelyben élünk, a posztmodern, a multikultúra kora, amelyben már nincs egyértelmű és mindenki által elfogadott állásfoglalás az egyes hitek igazságát illetően. Ma valóban felvetődik a Steinbach József által feltett kérdés: „Lehet úgy reménységhez jutni saját hitünk igazságaiból, hogy ezzel nem tapossuk meg a másikét?” Ez a mi korunk egyik legnagyobb kérdése, s ez a keresztyénség számára is az egyik legnagyobb, ha nem a legnagyobb kihívás. Hogyan lehet megőrizni a saját hitünk kizárólagos igazságába vetett hitet úgy, hogy közben azért elismerjük más hitek létjogosultságát is? Ha ugyanis minden hit egyenlő, ha mindenkinek igaza van, akkor ugyan mi értelme keresztyénnek lenni? Ráadásul ma a kérdés már nem úgy vetődik fel, mint a bibliai korokban, hogy az egyik nép ebben hitt, a másik meg abban, hanem az egyazon társadalomba zárt egyének szintjén. Ma hitek, meggyőződések érzékelhető és kitapintható kavalkádjában élünk. Ma az egyik szomszédom ateista, a másik ismerősöm semmiben sem hisz, a harmadik pedig buddhista. Kinek van igaza? Hol az objektív igazság?
Miközben teljes mértékben elfogadható a minden ember felé irányuló tolerancia mint egyetemes érték, s ma már valóban elgondolhatatlan az a régi gondolat, hogy a saját hit egyúttal feljogosít a más hitet vallók megsemmisítésére, hol van a tolerancia határa, s hol érkezik el az a kritikus pont, amikor a másik hit megértése, a mindenki felé való nyitottság már könnyen önfeladássá és önmegsemmisítéssé válhat?
És itt Steinbach József ki meri mondani korunk és benne keresztyénségünk egyik legfontosabb, de gyakran inkább elhallgatott kérdését: „Lehet-e nem feltenni azt a kérdést, hogy itt kinek van igaza...?” Figyeljük a megfogalmazást: „lehet-e nem feltenni…?” Valóban, a kérdés benne van a levegőben, óhatatlanul és kényszerűen, s ma már, a hitek egymás mellett élésének korában, lehetetlen nem feltenni a kérdést: kinek van itt igaza? Azt is mondhatnám, „könnyű” volt akkor keresztyénnek lenni, nálunk, mondjuk a 18. század végéig, amikor még az egész társadalom keresztyén volt. De ma, a hitek, meggyőződések egyidejű és közvetlenül tapasztalható jelenlétében minden keresztyénnek szembesülnie kell a kérdéssel, amely akár rémisztő is lehet: vajon, igaza van-e a keresztyénségnek?
Mi az objektív igazság? Nos, igen, ez egyszerre ilyen egyszerű és ilyen brutális. Kinek van igaza? Melyik hitnek?
S máris itt vagyunk korunk valódi problémájánál: ha elvész az objektív igazságba vetett hit, akkor nem marad más, csak a lemondás, a kétely, az elbizonytalanodás, avagy az a cinikus és közömbös vélekedés, hogy mindenkinek igaza van. Ez pedig maga a nihilizmus.
Nos, ha valami veszélyezteti a keresztyénséget, akkor ez a „mindenkinek igaza van” érzület. Akkor ugyanis a filiszteusoknak is igaza van. Csakhogy egy ilyen vélekedés keresztyén nézőpontból egyenlő az önmegsemmisítéssel.
Azt gondolom, hogy a „kinek van igaza” kérdésében keresztyén nézőpontból nincs pardon. Efelől Steinbach József sem hagy kétséget, hiszen az általa feltett kérdésre így válaszol: „…miközben mi bátran valljuk, hogy a mi Urunk, az Isten, mindent szépen intéz, mert Ő mindig az élet pártján áll? (6).”
Ha a keresztyénség feladja azt a meggyőződését, hogy az általa hitt igazság az egyetlen, kizárólagos és objektív igazság, akkor ezzel gyakorlatilag megszünteti önmagát.
Ez még természetesen nem zárja ki az általános és egyetemes tolerancia elvének mindenki számára érvényes követelményét. Ám látni kell, hogy az a ma uralkodó posztmodern-multikulturális paradigma, mely szerint mindenkinek igaza van, mert hiszen a vallások, világnézetek igazságtartalmukat illetően egyenlők, alapvetően hamis. Viszont tökéletesen alkalmas arra, hogy a keresztyénség kizárólagos igazságigényébe vetett hitét aláássa.
Egyszóval, a filiszteusoknak nincs igaza.