Egyáltalán nem vagyok mintakeresztény, és néha lúdbőrözöm ettől a kifejezéstől. “Olyan jó katolikus és jó keresztény” – ez nekem azt jelentette, hogy jóindulatú balfék. Én humorista vagyok, cinikus vagyok, mindig mindent kívülről nézek, iróniával nézek, keresem a dolgokban a hamisságot, a visszásságot, mindenben! Saját magamban is, és ugyanúgy az egyházban is! Mindenben kételkedek, de egy dologban nem: hogy Isten ott van az ajtó mögött! És megszólít, és akkor is meg fog szólítani, ha hónapokig nem nyitom ki az ajtót, mert van olyan! Nem dorgál, mindig ott van és mindig vár!
Tartsd magad méltónak Isten szeretetére – 777.blog
Kovács András Péter humorista és író (civil foglalkozása: ügyvéd).
Talán (bízom benne) sokaknak ismerős ez a név. A Magyarországon is évek óta elterjedt és egyre több követővel rendelkező műfaj, a stand-up comedy, egyik neves képviselője tett bizonyságot hitéről több ezer fő előtt.
Kicsit furcsa volt hallgatni a híres humoristát, ahogyan Istennel való kapcsolatáról beszél. Megszoktam, hogy viccei családról, emberi kapcsolatokról, evolúcióról szólnak. Egyáltalán nem sértőn és nem ízléstelenül, hanem inkább azzal a jóízű humorral, ami folyamatosan mosolygásra vagy olykor-olykor még a komolyabb hallgatókat is nevetésre, kacajra vagy éppen röhögésre ingerli. Bár soha nem tagadta, hogy vallásos ember és előadásaiban is elhangzott egyszer-egyszer az utalás a hitére, de a mostani előadása sokkal mélyebb és direkt volt, mint eddig bármikor is. A bizonyságtétel nem egy humor műsor kellős közepén hangzott el, hanem a ForrásPont-on, amely a katolikus testvérek Eucharisztikus Kongresszusát készíti elő. Ezen a rendezvényen több neves előadóval lépett fel Kovács András Péter és beszélt humoristaként hitéről.
Bizonyságtételének mélységét és komolyságát nem rontották el azok a viccek, melyeket felvezetésként elmondott. Sőt, inkább hitelesebbé tette. Maradt ugyanaz a humorista, aki feláll a Dumaszínház színpadára és szórakoztatja a hallgatóságot. Ugyanazokkal a mély üzenetet hordozó megfogalmazásokkal, amely oly jellemző rá.
Beszélt arról, hogyan szólította meg őt Isten még diákként. Majd arról, hogy így kételkedő felnőttként, amikor mindent megkérdőjelez, Isten létezését soha nem vonja kétségbe. Őszintén vallott arról, hogy ő nem az a minden vasárnap templomba járó keresztény, de tudja, hogy Isten mindig jelen van az életében. Nem tagadta meg humorista oldalát és mesélt Kimberly-ről, a yorkshire terrierről, Bandiról a dán dogról és Simeonról, a sintérről. A rövid, vicces történet szintén Istennel való kapcsolatát világította meg azoknak a fiataloknak, akik hallgatták őt.
Nem mondom, hogy teljesen egyetértek vele, de az a mód, ahogyan a 15-30 év közötti hallgatóságot megszólította sokkal hitelesebbé tette, mintha arról beszélt volna, hogy mennyire fontos minden vasárnap templomba menni. A személyes vallástétel bebizonyította és megerősítette bennem, hogy a humor is jó eszköz lehet Isten dicséretében.
Szakmai körökben (még ökumenikus szinteken is) gyakran merül fel, hogy olyan kevés fiatalt tudunk megszólítani és a gyülekezetekbe behívni. Nem mondom, hogy innentől kezdve a stand-up stílust felvéve álljunk ki vasárnap igét hirdetni. Viszont azon ideje lenne elgondolkodni, hogy milyen az a nyelve, az a stílus, amely megszólítja a ma fiataljait és közel viszi őket Isten megismeréséhez.
Mi a fontosabb? Hagyományaink utolsó verejtékig való megőrzése vagy olyan szokások kialakítása, mely a kellő tisztelettel Isten felé és érthető módon ember felé közelít?
Katolikus testvéreink már elindultak egy olyan irányba, ami több lehetőséget ad, hogy a fiatal és az idős egyaránt jól érezze magát a misén.
Ideje lenne nekünk is megmozdulni (elnézést kérek azoktól, akik ezt már megtették)! Több olyan emberre lenne szükség, akik hitüket felvállalva állnak ki és hitelesen tesznek bizonyságot hitükről.
Zárom soraimat Kovács András Péter soraival:
„Én nem vagyok egy makulátlan ember, de nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy a gyerekeim úgy szólítanak “Apa!”, és az ölembe másznak. Isten pedig úgy szólít, hogy “Fiam!” – és az ölébe vesz.“