Mégis, mivel értelmük lomha és tompa, szükséges lesz a korábbiaknál jobban leírni az igaz Istent, nehogy a hívők átpártoljanak a pogány képzelgésekhez. Hiszen itt a filozófusok legtűrhetőbb elmélete is erőtelen, mely szerint Isten a világszellem.
Kálvin: Institutio 1.14.1.
Néhány évvel ezelőtt egy világimanapi előkészítőn vettem részt Nyugat-Európában. A három nap kevés volt arra a rendezők számára, hogy Isten neve elhangozzon, ám a spirituális élmény nem maradhatott el. Éjjel, a teamécsesek gyenge fényénél, az egzotikus drapériák és kókuszdiók mellett az evangélikus főszervező a föld- és világszellemhez szólt. No, nem is az imádság hagyományos testmozdulatával, az alázatot és bűnbánatot is jelző meghajtott fővel, összekulcsolt kézzel, hanem a kérés egyenes gesztusával, kiterjesztett, felfelé nyitott kézzel.
A csapongó emberi képzelet megannyi istenképzetet megszült már. Mint az aranyborjút, úgy keresi az ember a materiálist a vallásos élményben. „... az emberi elme, hogy úgy mondjam, mindig is bálványkészítő műhely volt”, állapítja meg Kálvin nem kevés humorral (Institutio 1.11.8.). Hasson minden az érzékekre: legyen látvány, legyen megtapintható tárgy, legyen illat, füst és láng! Ludwig Feuerbach nem véletlenül tudott fogást találni a keresztyénekben: a keresztyén vallásosság materializáló hajlama átalakította a Szentírás Istenét. Megengedte, hogy szárnyaljon az emberi képzelet. Végül valójában a tiszteletek tárgya valóban nem az önmagában is létező Isten, hanem kizárólag az én kivetítése lett.
Az, hogy kialakult egy másodlagos kultusz, melybe képeket és ereklyéket imádtak az egyszerű, sok esetben analfabéta emberek, az adott helyzetben érthető. Honnan is ismerhetik a tiszta hitet azok, akik kizárólag más emberek elmondására hagyatkozhatnak? Természetes, hogy kapaszkodnak valamibe, kapaszkodnak a képekbe, szobrokba, mert arról tájékozódhatnak, és kapaszkodnak azokba a bizonyítékokként eléjük állított tárgyakba, amelyek kapcsolhatók ezekhez az ismeretekhez. De mit mondunk 500 évvel a reformáció után? Hogy nincs Bibliánk? Nem ismerjük a betűt? Mégpedig az általános keresztyén vallásosság éppoly messze van a Szentírásban magát kijelentő Istentől, mint amit Kálvin annak idején leírt. Ökumenikusan PC-nek tűnik az, ha már nem is Istenhez intézzük szavunkat, hanem egy világszellemhez? Vagy ez most menő egy vallási és filozófiai zsibvásáron, ahol minden rend nélkül, csupán találomra vásároljuk be kifejezéseinket és nézeteinket?
Így váltja fel a „tudom, miben hiszek” bizonyosságát a teljes zavar és űr. Így jelenti ki egy szintén nyugat-európai evangélikus egyházi munkatárs: „Úgy irigylem azokat, akik tudnak hinni...” Így lesz a hitből üres vallásosság lomha teamécses-fénnyel és rengeteg drapériával. Mert valami érzékekre ható és megtapintható azért kell, hogy vígasztalja magát az ember.