De amikor a porból vett emberke beszél Isten nevében, akkor éppen Isten iránti kegyes érzésünkről és tiszteletünkről teszünk bizonyságot, ha tanulékonynak bizonyulunk szolgája iránt, holott semmiben sem kiválóbb, mint mi.
Institutio 4.3.1.
Jó néhány lelkész családban a lelkész családtag igehirdetése után a család olykor megjegyzéseket tesz a prédikációra. Sokaknál úgy zajlik ez, mint a vasárnapi ebéd kommentálása: a háziasszony főztjét már kevésbé dicsérik, mert mindig jó, és mindig igyekszik megfelelni a szerettei ízlésének, ezért, ha szó van az ételről, akkor többnyire a kritika kerekedik felül. Miért túl sós, miért sótlan, miért túl sült, miért sületlen, miért sűrű, miért híg? Hát így van több lelkészcsaládban is, hogy a prédikáció inkább kritikát, mint dicséretet kap.
Kálvin az egyház tanítóiról és szolgáiról beszélve elmondja, hogy Isten tulajdonképpen maga is végezhette volna közöttünk azt, amit emberek által, az egyház révén visz végbe a világban. Mennyivel könnyebben elfogadnánk mi, csodára és borzongásra éhes emberek, hogy ő maga jelenjen meg. De Istennek úgy tetszett, hogy mégis emberek szolgálata révén kormányozza egyházát. Miért? Három fontos okot nevez meg Kálvin, amiért az egyházban egyházi szolgákat, főként tanítókat használ eszközül Isten. Az egyik ok az, hogy Isten megbecsül minket, embereket. A másik, hogy a kölcsönös szeretet így tudjuk gyakorolni az egyházban, egyáltalán a világban. Ez egy fontos emberi kötelék, ami által a szeretet parancsát teljesíthetjük. És végül (bár nem ebben a sorrendben tárgyalja Kálvin) egy roppant tanulságos és érdekes szempontot vet fel, amit – úgy gondolom – többször és erősebben kellene hangsúlyozni: azt mondja Kálvin, hogy egy tanító, egy lelkipásztor iránti alázat, odafigyelés megtanít bennünket az engedelmességre. Olyan eszköz, ami által gyakorolhatjuk az alázatot. Az engedelmesség pedig, tudjuk, egyenesen Krisztus utánzása, ő volt az, aki egyetlen áldozatával a legnagyobb engedelmességet mutatta be.
Kálvin tehát azt mondja: az egyház szolgái, az egyház tanítói iránt akkor is kellő tisztelettel kell lennünk, ha azok talán kevésbé műveltek, kevésbé tanultak, kevésbé jó szónokok, kevésbé kiemelkedő személyiségek. Meg kell tanulnunk az alázatot, mert lehet ő „méltatlan bár”, de mégis Isten által „elhívott szolga”, ahogy azt az úrvacsorai liturgiában hallhatjuk. Isten eszköze, s ezért tiszteletet érdemel.
Kálvin megkülönböztet tanítókat, akik csak az igét magyarázzák, illetve pásztorokat, akik az igemagyarázaton kívül kiszolgáltathatják a sákramentumokat, gyakorolják az egyházfegyelmet, és személyesen is fednek és buzdítanak, gyakorlatilag lelkigondozói tevékenységet is folytatnak. Sokan nem tudják, de még a tizenkilencedik századból is arról tanúskodnak anyakönyveink és egyéb egyházi irataink, hogy a református lelkészeket tanítóknak nevezték. A prédikálás, igemagyarázat, a gyülekezet tagjaink építése tehát mind a „tanítás” körébe tartozott. Ez nem gyermekoktatás volt, azt az iskolában a többnyire teológiai akadémiákról egy-két évre érkező diákok, vagy a tanulmányaikat csak részben elvégzettek folytatták, akiket mestereknek, oksolamestereknek neveztek. Szülőfalum szomszédságában így járta az ismert gyerekdal (a gyűjtő szombathelyi tanárember volt, Békefi Antal, mindenki Tóni bácsija): „Elszaladt a kemence tele pogácsával, Utánament a mester az összes diákjával. Beletették kalodába, száka ment a kisujjába! Dirr-durr, mester úr, alvég felül nagy szél fuj. Árkot ugrott nagyot huppant, kitörött a lába Panaszkodott a papoknak, tegyék kalodába. Beletették kalodába, száka ment a kisujjába! Dirr-durr, mester úr, alvég felül nagy szél fuj.” Sokan félreértik a gyermekdalt, és a pékmesterre értik a „mester szót”, olyannyira nem ismert már ez a régi összefüggés.
De térjünk vissza az egyház tanítóira. Nem kis feladatot kaptak: „Íme, a főhatalom, amellyel az egyház pásztorainak, nevezzék őket bárhogy, fel kell ruháztatniuk, hogy bátran megtegyenek mindent Isten igéjéért: késztessenek minden világi erőt, dicsőséget, bölcsességet, nagyságot felsége előtti meghódolásra és engedelmességre; hatalmára támaszkodva parancsoljanak a legnagyobbaktól a legkisebbekig mindenkinek, építsék Krisztus házát, a Sátánét pedig rombolják; legeltessék a juhokat, verjék el a farkasokat; a tanulékonyakat oktassák és buzdítsák; a lázadókat és az ellenszegülőket dorgálják, feddjék és szelídítsék; kössenek és oldozzanak, dörögjenek és villámoljanak, ha kell, de mindent Isten igéje által.” (Institutio 4.8.9.)
Az ember hamar elveszti az alázatot az igehirdetés hallgatás közben. Ott csipked az a kellemetlen kis bolha, amit úgy hívunk, kritika. Nem kellően összeszedett a beszéd? Lehetett volna még jobban beleásni a témába, egy kicsit utánaolvasni, hogy aztán tükröződjön a tájékozottság az igehirdetésben? Vagy hiányzik az igehirdetőből a meggyőzés képessége? Mindez, valljuk be, rendkívül szubjektív, és nem mindenkinél egyformán csapódik le. Mert lehet, hogy egy ószövetségi textusnál kielemezhető lenne az áldozat szerepe és annak jelentősége aztán krisztológiai szempontból, de az is lehet, hogy egy falusi gyülekezetben bármilyen mély elemzés az elme gőgje, és oly fölösleges, hogy már szinte megbotránkoztató. Mert amire szükség van lélekben és elmében az embereknek, az kitartásra buzdítás, a szív fájdalmának enyhítése, a gyászoló megsegítése. Magyarul: éppen a helyi lelkipásztor tudja azt nagyon jól, hogy az igehirdetésben is szükség van a lelkigondozói szempontok érvényesítésére. Kell-e fedni egy gyülekezetet amiatt, hogy nem születik elég gyerek, ahol a hallgatóság életkora hatvan feletti? Bár, hitem szerint nem árt, de nyilvánvalóan nem lehet végtelenségig terhekkel megrakodni az embereket.
Minden lehet érdekes módon akkor is tanító jellegű, ha nem a legkimagaslóbb szónoki vagy prédikátori teljesítmény. Miért? Mert, ha igazán odafigyelünk, mégiscsak ösztönöz minket az ige megértésére. Talán inspirál arra, hogy utánanézzünk, de legalább mélyen utánagondoljunk.
Mi idehaza úgy vagyunk, mint a jól ellátott család. Minden vasárnap jó prédikációt hallhatunk, időnként még jobbat (mint tegnap is), ezért aztán elfeledkezünk a méltatásáról. Pedig hát valóban többet érdemelne, mint egy ebéd dicsérete. De akár jó, akár gyenge egy lelkész szolgálata, soha ne feledjük, hogy mögötte mégis Isten Igéje, és a szolgálatra való elhívás áll. Ahogy régebb mondták: a palást tisztelete. Alázatunk szól az Igének, Istennek, és megtanulhatjuk ezt az alázatot emberi összefüggésekben is gyakorolni.