Senki ne lepődjön meg tehát, ha a buszon vagy a vonaton, esetleg egy padon a szökőkút mellett mesekönyvre bukkan! Talán nem véletlenül sodorta őt az élet éppen eléje. A lényeg: ne hagyja magára, hanem vigye haza és olvasson belőle sokat!
Kányádi Sándor említi egyik verseskötetének ajánlásában, hogy mi módon szembesült egyik író-olvasó találkozón egy falusi kisgyerek szájából a vers lényegével, akinek ijedtében visszadobta a hozzá intézett kérdést, hogy mi is a vers: vers az, amit mondani kell! Azt hiszem, a mese is ilyesmi lenne.
Mesék közt nőttem fel. Csak mostanában tudatosul bennem. Ez nem az egyszer volt, hol nem volt mesék világában elevenedett meg csupán, hanem abban a közösségi létformában, ahol funkcionális helye volt a történetmondásnak. Az élő emlékezetnek.
Groteszk, humor, fricska, ballada, tanmese, aztán élettörténet, szerelem, csalódás, kisemmizettség, veszteség, ott sorakoztak egymás után. Történet mesélője és élethelyzete válogatta.
Férfiaknál a katonatörténetek mindent vittek. Hófehér kajla bajusz alól a Carpathia egykori hajólegénye eregette a Titanic hajótöröttjeinek sorsát, miközben hatalmasakat ütött csontos karjával a kovácsüllőn pirosló vasra. A vasárnapi vecsernye utáni kártyázókat Tisza Pista meggyilkolása tartotta lázban hat évtized után is, mert a merénylet napján Vilmus apó, akkor még fess katonaként őrséget állt, elmondása szerint a villa előtt. Vlagyivosztok kikötőjét a cári időkből ismerhette a hallgatóság első kézből, miként a szibériai erdőirtásokat az orosz télben, vagy Budapest második világháborús ostromát a Ganz gyárból nézve. Ez nemcsak szórakoztatás volt, hanem az egyéni traumák közösségi feldolgozása. Olykor a közösségi megrázkódtatásoké is. A történetek újramesélése szembesülés volt szenvedéssel, azoknak szavakba öntése pedig egyfajta győzelem a tudattalan szorongás fölött.
Az asszonyoknál serdülőkorig lehetett történeteket gyűjteni fiúgyermeknek. De addig teljes nyíltságában tárult fel a szerelmi csalódás, a rossz házasság, az anyagi és lelki kiszolgáltatottság, ki tudja mennyit leplezve a jelenből olykor egy-két nemzedékkel visszatolva történetet.
Tájegységek népesedtek be, várromok épültek vissza képzeletben, elásott aranykincsekről tudtak a beavatottak, a fekete mágia és szellemidézések borzalma libabőrt húzott a hallgatóságra, és a világvége is felrémlett olykor, amelynek eljövetelét senki sem kérdőjelezte meg, mert arról a tiszteletes úr is beszélt a templomban.
Hol volt, hol nem volt mese a könyvekbe száműzetett, mert, ami volt, igaz volt. Mesei köntösben az élet, amivel azonosulni lehetett valamilyen módon.
Készül Magyarország nagy mesekönyve. Nem tudom, mi van benne, de olyan jó lenne, ha nemcsak kitalált történetek sorakoznának egymás után, hanem olyanok, amiket az élet írt: az apák, nagyapák nemzedékében. Szükség lenne ezeket elmondani, mert ameddig van mesélnivalónk, fontosak vagyunk egymás számára.