Novák Katalin közölte, 2010-hez képest a másfélszeresére emelkedett a bölcsődei férőhelyek száma, jelenleg 48 ezer hely van az országban, de ezt szeretnék a következő években 60 ezerre emelni.
Novák: Soha nem volt még ennyi bölcsődei férőhely - mandiner.hu
Egy 2015-ös KSH-elemzés szerint a gyermeknevelési ellátásra jogosult (magyar) nők háromnegyede azt tervezte, hogy a gyermek 3 éves koráig otthon marad, úgy vélekedve, hogy kisgyermekének édesanyja mellett a legjobb. Míg ebben a döntésben a bölcsődék hiányának/költségének látszólag kis szerepe volt, a megkérdezettek egyharmada a bölcsődei hálózat fejlesztését jelölte meg, mint azt az intézkedést, mely leginkább segítené a mihamarabbi munkába való visszatérést.
Miért nem vállal munkát a magyar kisgyerekes anya? - index.hu
Olvasom Novák Katalin bejelentését, miszerint „soha nem volt még ennyi bölcsődei férőhely”, sőt, mindezt a jövőben tovább növelik – nos, azon gondolkodom, vajon örüljek-e ennek. Természetesen igen, bár a valódi kérdés nem is a bölcsődeépítésről szól.
Mondom, kinek jó az, ha sorra épülnek a bölcsődék Magyarországon:
Jó egyfelől a vállalkozónak, aki a bölcsődét építi. Semmi gond nincs ezzel, a vállalkozó, a kőműves, ács, hidegburkoló, villanyszerelő is ember, ők is családapák, gyermekeket nevelnek, nekik is meg kell élni valamiből. Bölcsőde, autógyár, sportcsarnok, színház vagy családi ház – nekik teljesen mindegy, mit építenek, a lényeg a munkalehetőség.
Jó másfelől az adott településnek, hiszen vagyongyarapodás történik, a bölcsőde által a község fejlődik, talán vonzóbbá válik a fiatal családoknak, akik így szívesebben költöznek a településre.
Nyilván jó a gazdaságnak, hiszen az édesanya hamarabb visszakerül a munka világába, kevesebbet kell az alkalmazottat nélkülözni, pláne, ha hiányszakmáról, vagy komoly diplomával rendelkező munkavállalóról beszélünk.
Jó a szülőnek, elsősorban az anyának, aki a pelenkák, a mesék és a játszótér világából visszakerülhet a felnőttek közé, gyakorolhatja a hivatását, élheti felnőtt életét.
Természetesen jó azoknak a szülőknek, akik sehogyan sem tudják megoldani, hogy a gyermekükkel három éves korukig otthon legyenek. Sajnos ez egy ilyen világ: ha egész egyszerűen nincs más választás, mert nem maradhat ki valaki három évre a munkahelyéről, vagy anyának jól fizető munkahelye van, visszamegy dolgozni. Ha még ehhez társul, hogy apának is dolgoznia kell, mert enni kell, élni kell, kifizetni a hiteleket, nagyszülő pedig nincs a közelben – akkor ott nincs mese, megy a gyerek a bölcsődébe. Ha már vinni kell azt a gyereket, jó, ha van hová, az pedig külön jó, ha a bölcsi közel van hozzánk, az pedig kiváló, ha egy bölcsőde teljesen új, vagy felújított – leginkább a gyereknek jó, ha már úgyis menni kell.
Szóval a bölcsődeépítés, felújítás jó, innen nézve tehát bolond az, aki nem örül Novák Katalin bejelentésének, a kormányzati szándéknak.
Minden fenti okot figyelembe véve, és a kormány szándékát értékelve én mégis azt hiszem, hogy a valódi kérdés sokkal inkább így hangzik: vajon jó-e a gyereknek, ha egy, másfél, két éves korában bölcsődébe viszik?
Szerintem nem. Leginkább azért, mert az én felfogásom szerint – és az index által közölt KSH felmérés szerint az anyukák döntő többsége szerint is- a gyermek helye ebben a korban még az édesanyja mellett van. Természetesen, nem bölcsőde ellenes vagyok - habár az én gyerekeim, hála Istennek, nem jártak bölcsődébe – hiszen van olyan élethelyzet, amikor egyszerűen nincs más megoldás. Mégis, tanulmányok sora, szülők tapasztalata mind-mind azt mutatja, hogy ebben a korban, amikor a gyermek sem érzelmileg, sem egyéb más módon nem elég érett, amikor még határozottan kötődik az anyukájához, akkor nem egy idegen épületben, nem idegen emberek keze alatt van a helye – különösen nem reggel fél nyolctól (héttől?) négyig.
A bölcsődefejlesztésekkel kapcsolatos érvek, amelyeket én is felsoroltam, javarészt gazdasági érvek. Állami, kormányzati oldalról abszolút érthető, hogy be kell vonni/vissza kell küldeni mindenkit a munka világába, mint ahogy a szülők gazdasági érve is érthető, hiszen meg kell élni valamiből. Csakhogy ebben a történetben ott van az általunk vágyott, szeretett gyermek, a mi gyermekünk, aki természetesen nem gazdasági tényező. Akikkel elképesztően kevés időt töltünk a későbbiekben, hiszen három éves kortól óvodába megy, aztán hat évesen iskolába, mi pedig dolgozunk, reggeltől estig, télen is, nyáron is, minimális szabadsággal. Keveset látjuk őket, kevés, ún. minőségi időt töltünk velük. Legalább a legfontosabb időszakot, a gyermekké válás idejét, az első három évet hagyjuk meg nekik és magunknak!
Megmondom őszintén, az én fülemet zavarja, amikor egy családügyi (!) miniszter a gazdasági érveket propagálja, amikor mást sem hallok, mint hogy milyen jó, hogy a nők, az édesanyák minél hamarabb visszamehetnek dolgozni, lám, minden akadály elhárul ez elől, viheted a gyermekedet bölcsődébe, akár fél évesen is… Ehelyett én inkább azt várnám, hogy ebben a kérdésben a másik oldalt, vagyis a gyerekek érdekeit képviseli.
Persze, a döntés a mi kezünkben van. Bizonyára senki sem akar rosszat a gyerekének, bizonyára átrágjuk a dolgokat, mielőtt eldöntjük, bölcsődébe visszük-e a gyermekünket, vagy inkább –vállalva a kevesebb bevétel kockázatát- vele, velük maradunk három éves korukig.
Ha valaki engem kérdez: én a gyerekekkel vagyok.
