86 éves korábban elhunyt a legendás színész, Pierre Brice. A francia színészt leginkább a Karl May regényéből készült Winnetou-filmekből ismerhettük.
Gyerekkorom egyik legnagyobb olvasmányélménye volt a „zöldfülűé”, aki elindult Nyugatra, s a kezdeti botladozások után nemcsak hírnevet, de életre szóló barátságot is lelt. Egy testileg fitt, erős és ügyes fiatalember, aki mentálisan mindig a lehető legerősebb, összetalálkozik azzal a barátjával, aki már-már felette áll az emberi ügyességnek és kiegyensúlyozottságnak. Kettejük közös története szól az emberi tartásról, humánumról, alapvető emberi érzésekről, miközben csodálatos mese, mert csak fehér és csak fekete van ebben a történetben, ahol mindig a Jó győz. A Winnetou-ról van szó.
Szombaton meghalt az a színész, aki szinte összenőtt a nemeslelkű indián szerepével. Pierre Brice-t nyolcvanhat évesen érte a halál. A nemesi származású francia fiatalember 1962-ben került a német Karl May-megfilmesítésekbe az Ezüst-tó kincse című film révén. Eleinte nehézségei voltak a lovaglással, a nyelvvel, a német-indián-figurával. Hamarosan aztán elkészültek a Winnetou filmfeldolgozások, amik páratlan népszerűséggel árasztották el, ugyanakkor későbbi pályafutásának ez a szerep gátat vetett. A nézők nehezen azonosították őt mással, mint az égszínkék szemű, görög arcélű apaccsal.
Pierre Brice jó is volt Winnetou-ként, meg nem is. Az olvasmányélmény után a német film amúgy is sterilnek tűnt. Ismerve a nálunk vetített NDK-s indián-filmek hangulatát, mint amilyen a Tecumseh, vagy a Vadölő, az ember mást nem is látott, mint a vakító napsütést, a gyönyörű KODAK-színeket, a tiszta és szép embereket. Gojko Mitić, a szerb színész, aki a keletnémet produkciók egyik főszereplője volt, életesebb, de egyben darabosabb indiánt alakított. Ugyanakkor a francia Brice az eredeti Karl May-regények idealisztikusságát tükrözte. Tudjuk, hogy művei egy romantikus hős-kultusz köré szerveződnek, céljuk nem a földrajzilag és történelmileg hiteles ábrázolás, hanem a romlottság, gőg, hatalomvágy és pénzéhség, korruptság és gonoszság miatt ártatlanul szenvedőkért fellépő hősök emberi értékeit felmutatni. Winnetou ebben a kontextusban szinte érinthetetlen, tisztasága, tökéletessége mindenki fölé emeli. Így válik a filmben is az Old Shatterhandet, az író alteregóját alakító Lex Barker ennek a légiességnek ellentétévé. Ő a földhözragadt bieder, azaz derék ember, ízig-vérig német. Kettejük barátsága az „égi és földi jó” találkozása. (Csupán érdekes adalék, hogy Old Shatterhand alakjába a szerző beleképzelte a magyar Xántus Jánost. Karl May maga írt levelet a magyar utazó-tudósnak, hogy róla mintázhassa meg az elbeszélő-főhőst.)
Karl May emlékezeteset alkotott, amin gyerekek generációi nőttek fel, regényei ugyanakkor semmi esetre sem ütik meg a komoly irodalom színvonalát. Helye azért mindig is megvolt a családok könyvespolcain. A magyar közönség annak idején a népszerű írónő, Kosáryné Réz Lola fordításában ismerhette meg 1927-ben a Winnetou-t. Ez még nem „az ifjúság számára átírt változat” volt, értsd: szocializmusra átrövidített és lecsutakolt. Az eredeti regényben ugyanis Winnetou nemcsak keresztyéni módon cselekszik, de meg is tér, meg is keresztelkedik. Halála előtt kéri, hogy temetésén az Ave Maria-t énekeljék majd el, aminek szövegét aztán Karl May meg is zenésítette. Szöveg és zene egysége ugyanazt a német derekasságot testesíti meg, amilyen maga Old Shatterhand.
Tíz évesen leginkább indián szerettem volna lenni. A Winnetou-ból megtanultam azt, hogy nem szabad sírni. Hogy ezen kívül az emberi értékelvűségem mennyiben gazdagodott, azt már nehéz lenne apróra kielemezni. A valósághoz sok közé nem volt azoknak a meséknek, amiből a vadnyugatot és az indiánokat megismertem. Mese volt a javából, tanítómese. Azt sem tudtam akkoriban, hogy létezik különbség a nyugatnémet és a keletnémet indiánok között, s hogy valójában ugyanott forgatták a filmeket, az egykori Jugoszlávia márványfehér szikláin – lényegtelen, hiszen ritkán láttuk ezeket, inkább olvastunk. A lényeg mindezek fölött volt. A lényeg arról szólt, hogy légy ember és légy jó ember. Mit is mondhatnék erre ma? Uff! Vagyis: „Howgk!”!
Hozzászólások