Elég különös az, hogy a tévé minduntalan a klérusról szóló történeteke mutat be, noha a vallás és a két keresztyén egyház sok ember életében állítólag egyre kisebb szerepet játszik.
Veszekedés egyházi körön belül – WAZ.de
Valamiért a német tévé nagyon szeret filmjeiben lelkészeket, és egyházi szolgálatban lévőket ábrázolni. Egész sorozatok épülnek a témára: az egyikben plébános nyomoz, egy másikban bajor apácák küzdenek több pályán is, hogy kolostorukat meg ne szüntessék. Ez utóbbi sorozat oly gyermeteg, hogy szinte kellemes, s a Fekete-erdei klinika bajor napsugaras sterilitását idézi. Az apácák két legnagyobb ellensége a helyi polgármester, valamint saját rendfőnöknőjük, aki menedzseri szemléletével nem sok teret enged a lelki igények kielégítésének.
Hogy miért szeretik a német tévéfilmekben a lelkészi élet ábrázolását? Egyrészt még mindig számos egzotikus elemet kínál a templom közege. Másrészt tagadhatatlanul heroikus küzdelmet folytatnak a keresztyén egyházak szolgálattévői, s ennek jelei megjelennek a filmekben. A hamburgi zűrös körzetben egy idősödő evangélikus lelkész már-már a palástjával játszik, amikor felkarol nehéz helyzetbe került fiatalokat. A német közszolgálati tévé legújabb játékfilmjében szintén egy zűrösebb nagyvárosi környezet viszi a film lelkészszeplőit már-már a törvénytelenségig, hogy segítsék bajba jutott egyháztagjaikat.
A Frau Pfarrer & Herr Priester (Lelkésznő és Plébános úr) két főhőse ugyanabban a müncheni városrészben szolgál. A lelkésznő egyedül neveli nagylányát. A fiatal jezsuita plébános frissen kerül gyülekezetébe. Roppant érdekes, ahogy rendező és színész elképzelik magukat a hivatás diktálta szerepben. Soha olyan merev keresztszelést és kézfogást nem tapasztaltam, mint ahogy a film egyik jelenetében a lelkésznő kiszolgáltatta a szentséget. Amúgy a hölgy a templomon kívül inkább rendkívül leharcoltnak és rendre rosszkedvűnek tűnik, szeret keményen, férfiasan viselkedni, ami gyakran egy elfojtott hisztériaként értelmezhető, mint valós erőnek. Vele szemben a katolikus kolléga jóképű, amúgy is „jófej”. Csöndesen határozott, magabiztos, szeme melege árulkodik megingathatatlanságáról. Semmi papos, semmi kenetteljesség nincs benne.
A két főhőst a kezdeti idegenkedés után hamar baráttá teszi a közös küzdőtér minden problémája. Legnagyobb ügyükké mégis egy leukémiás nagylány megmentése körüli harc válik, amiben aztán sikerül valamiképp megnyerni a „nyakas” katolikus világi elnököt. A film viszonylag nyitottan zárul, ez a filmkészítők javára írandó, hiszen kikerülték a szentimentális és a mindennapi tapasztalattal szembenálló happy endet, sőt, kicsusszantak a két főhős személyes történetének számos kényes kérdést felvető ábrázolásából is. Ugyanakkor megszületik a szolgálattevők egysége, és a helyi rabbival közös ártatlan esti kártyázgatások a végén négyszereplőssé szélesednek ki. A rabbi magával hozza a helyi muzulmán imámot. Ez az elmaradhatatlan vonulat a német közszolgálati televíziózásban: valahol mindig összeborulnak a különböző kultúrák. Hogy ehhez éppen a kártyázás szolgáltat közös pontot, az pedig a kötelező fricska, avagy sikamlós tréfa. Legalább végül az evangélikus lelkésznő és a katolikus pap összemelegedésének nem leszünk közvetlen tanúi. Finom sejtések szintjén ragad meg az, amit ki-ki vérmérséklete és meggyőződése szerint kiszínezhet. Amúgy a film egyik leggyengébb pontja ez a szerelmi szál, mint egy kikényszerített kötelező elem jelenik meg, de a vonzalom miértje nem magyarázható.
A film láthatóan nehezen lép ki a kötelező sablonok mögül. Éppen ezért érdekes az a kép, amit az egyházakról közvetít. Hogyan látnak minket kívülről? Elsősorban a szociális elhivatottság kerül előtérbe. Az evangélikus lelkésznő harca jóval túllép az intézményesített kereteken, nem csak, hogy minden követ megmozgat, de elkeseredettsége olyan tetteket szül, amelyek rendre visszájára sülhetnének el. Amúgy ez a leghitelesebb mozzanata a lelkészi küzdelem bemutatásának: a kiégéshez közelítő frusztráltság. Gyakorlatilag valóban ebben őrlődik sok olyan lelkész és egyházi önkéntes, aki találkozik a konkrét segítségnyújtás nehézségeivel. Talán azért, mert olyan elvárások veszik körül, amelyek nem az ő valós feladatkörébe tartoznak? – kérdezem halkan. Egy nagyvárosi templom rengeteg olyan embert vonz, aki máshonnan nem remél és nem hajlandó segítséget elfogadni, egyetlen reménysége az egyház. Ezek között rengetegen azonban ki is használják, illetve visszaélnek a nem-professzionális segítők feltétlen bizalmával. Akik emiatt természetesen szenvednek. Eszembe jut egy missziói konferencián hallott hozzászólás. A lelkész, aki ideje nagy részét azzal tölti, hogy magukat menedzselni nem tudó embereket segítve járja a gázszolgáltatót, az áramszolgáltatót, a bankot, kétségbeesetten kiáltott fel: „De hát nem szociális munkás vagyok!”
Az említett német film – mint ahogy kategóriájának többi társa is – kiemeli a szociális segítségnyújtás mozzanatát, mellette azonban soha, semmilyen teológiai szempontot nem szólaltat meg. Az ember Istenhez való viszonya fel sem merül, mint ahogy a felekezeti különbségek valós teológiai háttere szintén teljes mértékben hiányzik. Ebben az összefüggésben tulajdonképpen érthető az, hogy a filmbeli jezsuita pap még csak jelét sem mutatja a belső küzdelemnek, a vívódásnak, a lelkifurdalásnak, amikor megöleli evangélikus kolleganőjét. Valahogy mintha igazolódna az, amit a cím sejtet: a Frau Pfarrer, azaz lelkésznő, és a Herr Priester, plébános úr egy-egy foglalkozást jelöl, és nem az egész életet átfogó meggyőződést és keresztyén életvitelt. Persze, érthetjük az ölelést úgy, mint ahogy azt számtalanszor felhozzák a filmben: minden az ökumené jegyében történik.
Bizonyára nem csak az egyházon kívüli világ tehet arról, hogy a lelkészekben és általában az Istenhívőkben mindent látnak, csak éppen nem a lélek fényét, és azt az erőt, amelyet az Úrba vetett bizonyosság és reménység nyújt. Egy ilyen ostoba kis film is megmutatja, végül emberi ügyetlenségünk és gyengeségünk nem mindig tud együtt járni ezzel a nagyon is jogos elvárással. A film egyik jelenete beszédesen árulkodik erről. Az evangélikusoknál lejárt az istentisztelet, a lelkésznő a perselyt tartó gyülekezeti taggal figyeli, mi hull az egyszerű fonott kenyérkosárba. Egy vidám fickó aprót dob bele, aztán közli, hogy nagyobb pénzt a katolikusoknál kell várni, nem itt. Mire a lelkésznő nem kevés gúnnyal emlékezteti, mennyi minden másra van pénz: mobilra, lapos képernyős tévére. A férfi dühvel elővesz néhány papírpénzt, és bedobja. A lelkésznő diadalmasan feszít, ám a férfi arcára van írva: ide se jövök többet.