"Ha továbbra sem leszünk képesek megértéssel és nyitottsággal fordulni egymás szenvedéstörténetei felé, a saját hazánkat tesszük tönkre. Persze Bauer azt is kijelenti, számára Európa a haza, Magyarország csak az otthon... .»Nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt kis ország«(Radnóti)."
Schiffer András: a gyalázkodás gyalázkodást fog szülni - mandiner.hu
Schiffer Andrásban megint felfedeztem valamit, ami szimpatikus. Nem azért, mert rajongok érte, vagy az LMP-ért, hanem azért, mert megértette azt, amire Bauer Tamás és társai soha (?) nem lesznek képesek. A múltkor Seszták Ágnes halálával kapcsolatban ráztam vele képzeletben kezet, most pedig június 4-e az ok ugyanerre. Ám most nem is Schiffer Andrásról szeretnék írni, sokkal inkább arról, amit Bauer Tamás képvisel.
Itt van nekünk Trianon, annak minden nyomorúságával, bűnével, következményével együtt. Itt van a nemzeti emléknap, és itt van nekünk Bauer Tamás is, a magát európainak és felvilágosultnak tartó politikus, aki képes leírni a következő mondatot: „aki ezt nemzeti tragédiának tekinti, az több jogot vindikál a magyaroknak, mint a szomszéd népeknek.”
Nos, megkímélem a lelkes olvasót attól, hogy Bauer Tamás facebook oldalára tévedjen, inkább szép sorjában ide másolom lelkesítő sorait.
Elsőként: „a trianoni békeszerződés kész tényeket rögzített.” Kezdjük azzal, hogy a trianoni jogilag valóban szerződés volt, ám a magyar politikai elit teljes spektruma (kivéve tán a törpe kisebbségnek számító, jelentéktelen kommunistákat), a magyar társadalommal karöltve, diktátumként élte meg Trianont, mint ahogyan az is volt. Egyfelől a határokat már korábban eldöntötték, arról nemhogy tárgyalás, még vita sem nagyon volt. A magyar tárgyaló feleket nem kérdezték, javaslataikat nem hallgatták meg, kialkudniuk semmiféle engedményt, határmódosítást nem sikerült. Trianon tehát nem a kölcsönös engedmények, a józan kompromisszumok és a bölcs előrelátás közös megegyezéssel történő szerződése volt, hanem diktátum a javából, amely megalapozta a későbbi tragikus lépéseket. Trianonnak nem sok köze volt a tényekhez, a határokat nem nemzetiségi arányok alapján, hanem a megszületendő új államok vezetőinek, ideológusainak javaslatai alapján húzták meg.
„az Osztrák-Magyar Monarchia szétesett, Magyarország románok, szerbek, horvátok, szlovákok lakta területei Romániához, Jugoszláviához, Csehszlovákiához kerültek, és a határokat a háborús győztesek javára vonták meg. Addig több mint tízmillió nem magyar élt kisebbségi sorban Magyarországon, ezen túl két-három millió magyar került kisebbségi helyzetbe a szomszéd országokban.”
Tehát két-hárommillió magyar, akikkel semmi egyéb nem történt, csupán „ezentúl” magyar helyett más ország állampolgárai lettek.
Nos, a trianoni diktátum mélyen belevágott a magyar nemzettestbe, színmagyar vidékek, színmagyar városok kerültek idegen fennhatóság alá. Milliók lettek másodrangú állampolgárrá, veszítették el állásukat, otthonukat, miközben el kellett viselniük a megaláztatást, a pofont egy-egy magyar szóért, mondatért. Bár én magam is kritikával viseltetek a dualizmus kori magyar politikai réteggel kapcsolatban, azt azért ne feledjük el: az Osztrák-Magyar Monarchiában összehasonlíthatatlanul jobb sorsa volt a nemzeti kisebbségeknek, mint amilyen az utódállamokba került magyaroknak jutott.
„Aki ezt nemzeti tragédiának tekinti, az több jogot vindikál a magyaroknak, mint a szomszéd népeknek. Ez számomra nem elfogadható.”
A felsorolt tények, történelmi tudásunk és ismereteink birtokában nyugodtan kijelenthetjük, hogy Trianon a magyarság nemzeti tragédiája. Nem az egyetlen, ám kétségkívül beleillik tragédiáink sorába. Ahogyan a balti népek számára függetlenségük elvesztése, a lengyeleknek államiságuk háromszáz éves megszüntetése, az örményeknek a törökök által véghezvitt népirtás. Milyen kár, hogy a sort a végtelenségig folytathatnánk. Ezzel tehát nem vindikálunk több jogot magunknak, csupán nevén nevezzük azt, amit mások is megtesznek.
Egyébként pedig ne gondoljuk, hogy Bauer Tamás ne lenne tisztában Trianon dolgával. Bauer Tamás okos ember, aki ismeri a történelmet, a felsorolt tényeket, Trianon traumáját, annak következményeit, máig tartó hatását. Tudja azt is, hogy mondatain sokan felháborodnak.
A legnagyobb problémám nekem éppen ezért nem a szavakkal, hanem a mögöttük meghúzódó meggyőződéssel van, amely szerint ez az európai, a modern, a haladó gondolkodás. Trianonról nem lehet fájdalommal beszélni, nehogy megsértsük a környező népek érzékenységét. Nemzeti tragédia nem lehet egy nemzetet megcsonkító béke, mert ami nekünk fáj, az másnak öröm. Nemzeti összetartozás nem, csupán emberi összetartozás létezik, „a hazánk Európa és azon túl az egész földgolyó.”
Bauer Tamás nemcsak azt nem ismeri fel, amit Schiffer igen: „a XX. századi magyar történelemnek éppen az a tragédiája, hogy akár személyes és családi sorsokon belül is feldolgozatlanul torlódtak egymásra az országvesztés, a világégések, a Holokauszt, a kitelepítések, a megszállások, a fehér terror és az ávós terror, '56 traumái.”
Láthatóan az sem tűnik fel számára, hogy az általa képviselt hozzáállás, a parttalan, elvtelen, nemzetietlen szabadosság Európában a végnapjait éli. Már csak az a kérdés, mikor temethetjük.
Kész szerencse, hogy Baueren kívül azért szerepel ebben a történetben Schiffer András is – és még sokan mások.
Azért ez megnyugtató.
Hozzászólások