„Amerikát mindig is a pártos identitások jellemezték. Most azonban a pártos identitások egyre inkább egybeesnek az ideológiai és a társadalmi identitásokkal. Politológusok szerint ez veszélyes, hiszen gyengíti a kompromisszumra való képességünket” – írja Emily Badger és Quoctrung Bui a New York Timesban.
A Metazin szemléz egy, a New York Times-ban megjelent anyagot, amelyben két politológus, Emily Badger és Quoctrung Bui amiatt aggódik, hogy egyre nagyobb méreteket ölt az amerikai társadalom ideológiai megosztottsága. Mondhatnánk, Amerika messze van, csakhogy nem nehéz ebben a megosztottságban Európára is ismernünk. Ami azt jelzi, hogy a nyugati világban, még ha Amerika sok tekintetben alapvetően más is, mégis csak hasonló szellemi folyamatok játszódnak le, vagy éppen ugyanazzal a szellemi folyamattal van dolgunk. Badger és Bui a két nagy amerikai párt mentén kialakult, egyre mélyülő ideológiai szakadékról beszél, anélkül azonban, hogy megfogalmaznák ezen ideológiák konkrét tartalmát. Az a tételük, hogy a megosztottság mögött a „pártizmus” eluralkodása áll, vagyis egy olyan attitűd, hogy a választók a világnézeti identitásukat egyre inkább a politikai identitásukhoz igazítják. Ezt pedig a politika ki is használja, ami viszont önmagukba záródó „véleménygettók” kialakulásához vezet. Ennek az a következménye, hogy egyre áthidalhatatlanabbá válik az ideológiai hasadék. Felteszik a kérdést, hogy vajon ezen hogy lehetne segíteni? Mint a szemlében olvasható, általános az a vélemény, hogy a „véleménygettókból” ki kellene törni. Ám ugyancsak a Metazin-szemle utal Ezra Klein-nek a Fox magazinban megjelent beszámolójára, mely szerint egy szociológusok által végzett kísérlet azt mutatta ki, hogy a másik „véleménygettó” nézeteinek a megismerése csak tovább mélyítette a szakadékot.
Míg európaiként is ráismerhetünk az ideológiai szakadék létezésére, attól tartok, az a megközelítés, hogy miként is lehetne áthidalni a mai nyugati társadalmakat megosztó világnézeti különbözőségeket, egy hamis feltételezésen nyugszik. Ez pedig az a feltételezés, hogy a napjainkban egyre markánsabbá váló világnézeti különbözőségeket kompromisszumkészséggel, a másik vélemény megértésével, az előítéletek leküzdésével, s a politika akaratával át lehet hidalni. Nem nehéz felismerni e feltételezés mögött egy nagyon is határozott világképet, amely szerint a világképek közötti különbözőségek valójában csak esztétikai-formai-stiláris-megfogalmazásbeli különbözőségek, afféle külsődleges színesítő jegyek, s csak politikai akarat dolga, hogy a különböző világnézeteket mégis egy tető alá lehet hozni, s megtalálható az a közös nevező, amelynek alapján a szemléleti szakadékok áthidalhatók. Ennek eszköze Badget és Bui szerint természetesen egy olyan pártpolitika, amely képes a világnézeti sokszínűség benyomását kelteni, de e sokszínűség mögött mégis csak létezik valamiféle szemléleti egység. Ez az egység nyilvánvalóan a liberális konszenzus.
No és mi van akkor, ha kiderül, hogy a pártpolitikai világnézeti sokszínűség mögött még sincs valamiféle végső egység, hanem a pártokban valóságosan megjelennek olyan világnézetek, amelyek tartalmilag kizárják egymást? Vagyis a pártpolitikai sokszínűség nem a látensen létező egység leple, hanem valóságosan megjelenik benne a társadalom valóságosan létező ideológiai megosztottsága? Egészen megejtő Badger és Bui naivitása, akik azt feltételezik, hogy ez az áthidalhatatlannak tűnő megosztottság azért következett be, mert az amerikaiak a világnézeti kérdéseket egyre inkább politikai identitásuk alapján ítélik meg, s ha a politika ezt nem használná ki, nem gerjesztené, akkor csökkenne a feszültség. Nos, pont fordítva, talán a társadalomban valóságosan végbemenő világnézeti folyamatok formálják a pártokat, avagy egyenesen átírják a bevett párformációk rendszerét.
A valóban mélyülő ideológiai szakadék mögötti lényeg persze az, hogy ma a nyugati világban egy nagyon is határozott, s egyre szélesebb terjedelmű szellemi küzdelem körvonalai bontakoznak ki, amelynek az az oka, hogy a korábbi pártpolitikai sokszínűség mögötti viszonylagos liberális konszenzus társadalmi szinten megbomlott. Egyszerűbben fogalmazva, míg korábban alig lehetett különbséget tenni a pártok között, addigra ma tényleg markáns tartalmi különbözőségek fogalmazódnak meg. Ennek oka, hogy kibontakozóban van egy egyre szélesebb körű konzervatív ellenállás, amely már nem tudja követni a liberalizmusnak a virtuálisan független egyén konstruált jogaira épülő, s gyakran kulturális agresszivitásban megnyilvánuló világnézeti dogmáját, hanem teret követel a közösségi szempontoknak is. Nem véletlen, hogy ennek a küzdelemnek olyan kulcsszavai vannak, mint nemzet, vallás, család, nem, globalizmus, kultúra, civilizáció, identitás, az egyén és közösség viszonya, s újabban a sokrétű jelentéssel bíró migráció.
Naiv, és meglehetősen romantikus az a feltételezés, hogy a liberális-konzervatív világnézeti pozíciók közötti szakadék áthidalása csak akarat, jóindulat, tolerancia, valamint az úgynevezett „törzsi ösztönök” leküzdésének dolga. Nyilván szükség van párbeszédre, de látni kell, hogy ebben a küzdelemben sok tekintetben olyan tartalmakról van szó, amelyek kizárják egymást.
Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy az ideológiai háború jó, hanem azt, a nyugati világ ma egy, a végeredményt illetően előre még nem látható szellemi küzdelem folyamatában él, s nincs ember, aki ma meg tudná mondani, mi lesz a végkifejlet.
Egy biztos: a liberális konszenzus megbomlott, s hogy mikor milyen új konszenzus fog létrejönni, az még a jövő kérdése.
Hozzászólások