De nem bot és vászon

Két uniós tagállam, Magyarország és Románia mély diplomáciai válságba manőverezett – mindkét oldal azzal fenyegetőzik, hogy a másik állam nagykövetét kiutasítja. Az ok egy történelmi zászló feletti kicsinyes vita. A nacionalista hisztéria jól jön a kormányoknak a választási harcban. Valójában csak egy darab rongyról van szó. Egy zászlóról – kék-arany- kék, balra fenn nap és hold.

Diplomáciai válsághelyzet: Magyarország zászlóháborúba kezd Románia ellen – Spiegel.de

 „Valójában csak egy darab rongyról van szó. Egy zászlóról – kék-arany-kék, balra fenn nap és hold.” Valójában…

„Csak bot és vászon,
de nem bot és vászon,
hanem zászló.”

Ki tudná elmagyarázni egy identitástól elidegenedett posztmodern embernek, hogy van jelentősége annak a darab rongynak? Egy rongy, ami szavakon túl is beszélni tud arról, mik vagyunk, mit tartunk értéknek, miért fáj és dobog a szívünk? Ez már pátosz a javából, s ahhoz a közösségtől elvadított embernek nincs igazi hozzáférése. Eszembe jut egy szinte eldurvult vitám Ausztriában, ahol ott fogytam ki az érvelésből, amikor osztrák ismerősöm közölte, számára semmiféle értelme nincs annak, hogy nép, érzelmileg semmivel sem tud azonosulni. Atomikusan, egy-egy emberhez közel érzi magát, de nincs benne közösségtudat. Nincs benne érzelmi kötődés egy közösség, egy nép, egy haza iránt.

A székelyföldi zászló-vita túl a politikán egy rendkívül örvendetes jelenségre mutat rá, amire magamtól nem is jöttem volna rá, ha nem olvasom korábban a Transindexen: „Szerintem egyre erőteljesebben körvonalazódik a székely identitás.” Ezt nem más, mint Dumitru Marinescu, Kovászna megye új prefektusa nyilatkozta.  Valóban!, döbbentem rá, ez az az új íz, amit éveken keresztül nem éreztem, aztán mostanában egyre jobban, Erdélyben járva. Egy eltiport, sok panaszt és jajszót hallató magyar népcsoport egyszerre lábra állt, és büszkén felemelte fejét. Egy modern európai nép félelemtől mentesen végre megmutatja magát. Hadd csodálkozzék Európa, eddig sokan tán nem is hallották, hogy létezik ilyen. Székely?

Az identitástudat régről meg volt, ez vitán felül áll. Újszerű az, ahogy a külvilág felé is hirdetik. Az anyagi felemelkedés mindenképpen használt, hogy az egykor panaszolkodó, kishitű erdélyi magyarság helyet kérjen magának Európa, sőt, a világ térképén. Végre talán sikerül azokat a hamis sztereotípiákat is elfeledtetni, amik a székelységről élnek. A balladás, ábeles, ádventos, hargitás székelység képe, valamint a lerománozott, en bloc csőcseléknek titulált menekült erdélyi magyarok rémképe között kell az igazságot keresni. A „jobb emberek élnek Erdélyben, mint másutt” szlogen régi, romantikus elképzelés, és éppúgy nem igaz, mint más hasonló általánosítások. Kérem: jó emberek laknak Erdélyben. És jó emberek laknak a Bakonyban. És laknak itt is, ott is gazemberek. És laknak itt is, ott is magyarok, svábok, nigériaiak, oroszok és románok. És székelyek. Az én kicsi székelyeim (félszékelyeim) bizony nem Erdélyben, hanem másutt élik meg az ő sokszínűségüket, amire nem illik semmiféle sztereotípia. Azt például házilag meg tudom cáfolni minden kedves érdeklődőnek, hogy a székely ember szófukar lenne. Haj, de mennyire nem!

Az igazi identitástudathoz szükség van a jó önismeretre és a pozitív önértékelésre. Ez mára érezhető Székelyföldön. Büszke, öntudatos, européer fiatal nemzedékek nőnek fel, akik számára a segélyezés megalázó volta talán csak rossz emlék. Saját talpukon állnak, kezdeményezőkészséggel, vállalkozói kedvvel tesznek önmagukért és saját nemzeti közösségükért. Hogy mindez milyen politikai játszmák előterében történik, az remélhetőleg a kicsinyes aktuálpolitikai harcok közé sorolható. Hogy a székelység megerősödése és megerősítése milyen mértékben használ, vagy inkább ront a szórványban élők helyzetén, az már egy nehezebb, szomorúbb kérdés. Hiszen, ha Európa szeme a székelyeken van, ki törődik majd a szilágyságiakkal, a bánátiakkal, a Zsil-völgyén elvegyült elegy magyarsággal, és sorolhatnám. Sajnos.

Nos, én magam nem is foglalkoztam volna a zászló-üggyel, pedig különös jelentőséggel bír, ha Kovács Attila Zoltán fel nem hívja a figyelmemet a régi székely zászlóra. Ő, aki kiadóvezetőként, szerkesztőként elkötelezett az erdélyi irodalom és történelem iránt, közzétette rövid ismertetővel az eredeti székely zászló képét. Szóval, hogy a zászló nem is a régi, székely zászló. Hogy a szín eredetileg nem kék volt, hanem fekete és piros (vörös). És nem lehet nem mondani Kányádival:

„Fekete-piros csütörtök
és vasárnap délután
- amikor kimenős a lány -,
fekete-piros fekete
táncot jár
a járda szöglete. …

Honnan járják, honnan hozták,
honnan e mozdulat-ország?

Szétlőtt várak piacáról,
csűrföldjéről, még a sátor
vagy a jurta
tüze mellől, röptette föl
a csípők, a csuklók, térdek
katapultja?”

Fekete-piros volt a zászló. Fekete-piros, mint kislányom egykori székely ruhájának színe. A Siklódon neki szőtt gyapjúmellény, gyapjúszoknya, fekete szegéllyel. Ez a fekete-piros ott van a szívében. Épp minap panaszolta, miként bántotta meg őket tanáruk, azt feltételezve, hogy ezeknek a gyerekeknek aztán semmi közük Erdélyhez. „Pedig Gyopinak (ez nem én vagyok, csak kedves kis fiatal druszám) mindkét szülője oda való”, biggyesztette a száját az identitásában tiprott leányka. Ezt az érzést csak az ismeri, akit nemzetisége miatt bántották a világ más táján. Aki érezte magát a világ legutolsó szegénylegényének, csak mert Kelet-Európa egy szerencsétlen szegletéből származik. A zászló-háborúnak vannak siralmasan nevetséges fordulatai. Ugyanakkor éppen arról beszél, hogy ők, ti, mi nem vagyunk Európa alja! Alkotó tagjai vagyunk ennek a nagy közösségnek, és jogunkban áll ezt kinyilvánítani.

Egy darab rongy, írta a Spiegel, amely oly szívesen köszörüli a nyelvét Magyarországon. „…de nem bot és vászon, hanem zászló”, szólt egykor Kosztolányi, mintha tudta volna, hogy fitymál le nemzeti szimbólumot egy idegen sok évtizeddel a vers megírása után. A cikk azonban közel sem véletlenül fitymál, és érdemes még annak is odakattintania a hivatkozásra, aki nem olvas németül. A képösszeállítás önmagáért beszél. 1. kép: egy férfi a székely zászlóval. 2. kép: Orbán Viktor, zord, mogorva, szinte félelmetes a fotón. 3. kép: Victor Ponta, a nevető zsúrfiú. Aki csak ismeri a világ e szegletét, tudja, hogy a román diplomácia híresen jól működik, hogy román politikus nem mutat rossz arcot (kizárólag a kivégzése előtt), azt is tudjuk, hogy a mi Viktorunk alapvetően nem zord-fajta, és nem lehetett könnyű éppen egy mogorva arckifejezést eltalálni a képszerkesztőnek. De talált. Mert keresett. Mert ez a meglehetősen jelentős, véleményformáló sajtóorgánum azt sugallja a külvilág felé, hogy a magyar nacionalizmus, és egyben a székely nacionalizmus kizárólag káros folyamat, az európai normák szerint elítélendő, sőt, komoly veszélyforrás. Többek között e nézetek miatt van akkora nyomás Nyugat-Európán, hogy bizonyos, őket érintő kérdéseket sem mernek nyíltan kibeszélni. Tudathasadásos a viszonyuk teszem azt Dél-Tirollal kapcsolatban, ahol az utóbbi időben a német nyelv térhódítása lassan az eredeti, elcsatolás előtti állapotokat idézi fel. Persze, tudathasadás és képmutatás jellemzi az igazi konfliktusgócokat is, Belgiumtól  Spanyolországig, Finnországtól Olaszországig. Pedig a posztmodern ember különös módon bár nem érti az azonosulást egy néppel, nemzettel, viszont fájdalmas sóvárgást érez minden regionalitás, és minden kis-közösség meghittsége iránt. Talán épp ez a mi reménységünk is. Valami hamis romantika majd elvezeti egy nép igaz megismeréséhez. Ahol még van értelme Kosztolányi versének:

Zászló

Csak bot és vászon,
de nem bot és vászon,
hanem zászló.

Mindíg beszél.
Mindíg lobog.
Mindíg lázas.
Mindíg önkívületben van
az utca fölött,
föllengő magasan
egész az égben,
s hirdet valamit
rajongva.
Ha már megszokták és rá se figyelnek,
ha alszanak is,
éjjel és nappal,
úgy hogy egészen lesoványodott,
s áll, mint egy vézna, apostoli szónok
a háztető ormán,
egyedül,
birkózva a csönddel és a viharral,
haszontalanul és egyre fönségesebben,
lobog,
beszél.

Lelkem, te is, te is -
ne bot és vászon -
légy zászló.