Meg is üzente Ferenc az argentinoknak, nem érdemes Rómába jönni a beavatási szent miséjére, a pénzt adják a szegényeknek. A pápai autót most sem használja, szeret buszozni, és utálja, ha különleges figyelmet kap a személye. Már most nyilvánvaló, hogy Bergoglió komolyan gondolta azt, hogy Isten szegénykéjének, Francescónak a nevét veszi fel. Hűha!
Ezt a hűhát csak azért mondom, mert abszolút veszélyben érzem a magyar püspöki kar Audi 8-asát. Borzasztó ciki lesz feudális méltóságként húszmilliós autóban hirdetni az igét a szegényeknek.
Keresztény testvéreim. Mondjuk ki. Ezt vártuk régóta. Olyan jöjjön, aki az életünkkel törődik. Ferencben nem fogunk csalódni, hiszem. És jó lenne, ha nem felejtenénk el Ratzingert, a német pápát, Benedeket, Joseph Ratzingert. Neki köszönhetjük, hogy minden katolikus reménykedve néz Róma felé.
Nem szeretnék még egy cikket írni az újdonsült római püspökről, vagyis Ferenc pápáról. Ezt megtették már előttem (íme), sőt, megmondom őszintén, nekem már egy kicsit sok volt a pápaválasztást, ill. a pápa személyét övező felhajtás. Kezdem azzal, hogy a bejelentést szinte mindegyik tévécsatorna közvetítette. Akárhová kapcsoltam, itt is a Vatikán, ott is a Vatikán…az M1 riportere extázisban, mintha minimum egy Madonna koncerten lenne. Valamelyik stúdióban egy Vatikán szakértő (ilyen is van), aztán élőben kapcsolják Esztergomot, mindenki Erdő Péter esélyeit latolgatja. Kisvártatva felnyílik a függöny, megjelenik egy remegő hangú idős főpap, és bejelenti, hogy győztek az argentinok. Majd jön a kétségtelenül kedves arcú Bergoglio, üdvözlés, köszönet, nevetés, hála, imádság Benedekért. Ezután napokig cikkeztek arról, milyen nagyszerű ember, micsoda szerénység, alázat, humor…szegény, jóformán épphogy pápa lett, máris szentté avatják –gondoltam. Nem lesz könnyű munkája, ennyi elvárással! Hűha! Aztán rá kellett jönnöm, hogy valamit kétségtelenül keresnek benne, és ezt a valamit egy, a balliberális körhöz sorolt, egyébként katolikus újságíró fogalmazta meg a legjobban: „Olyan jöjjön, aki az életünkkel törődik.” Olyan jöjjön, aki természetes, aki egy közülünk. Akinek én, a gyarló, esetlen, bűnös, de azért hinni akaró ember is fontos, olyan, aki értem imádkozik, értem szolgál. Sokan éppen ezért reménykedve tekintenek Ferencre. Még Bakács Tibor Settenkedő is.
A nagyhétre készülve, a virágvasárnapi bevonulásra várva bizony, van min gondolkodnunk.
Lelkipásztori szolgálatom során megtanultam, hogy a kritikán soha nem szabad megsértődni. Még az igaztalan, a jogtalan kritikán sem. El kell gondolkodnunk annak jogosságán, a kritikát megfogalmazó személyén, végső soron pedig azon, miben tudunk, miben kell változtatnunk? Nyilvánvalóan a kritika soha nem esik jól. Azt szeretjük, ha dicséretet kapunk, ha nagyszerű embernek tartanak, ha megveregetik a vállunkat. Ám a kritika (mindenféle) mégiscsak építi a személyiséget, erősíti a jellemet. Vajon tényleg olyan vagyok, amilyennek mások tartanak? Tudok önkritikus lenni, tudok tanulni a hibáimból? Tudok bocsánatot kérni másoktól, önmagamtól? A kritika, ha nem jól kezeljük, megkeseríti az ember életét. Megaláz, gúzsba köt, végső soron pedig tönkreteszi az én-képünket. Ezért a kritikát a helyén kell kezelni (ahogyan a dicséretet is), de oda kell rá figyelni (ahogyan a dicséretre is).
Bakács Tibor keményen kritizál. A legfontosabbat, a keresztyén ember egyetlen fegyverét, a hitelességét kéri számon. (És itt most nem érdekel az írásnak egyéb, a miniszterelnökkel foglalkozó része, amit a mandiner is kiemel. Szerintem nem az a lényeg, meg egyébként is: butaság.) Azt mondja, hogy a katolikus püspökök, mint vallási, egyházi vezetők nem hitelesek a számára. Nem azok, mert Audi A8-asuk van, és ezekből a húszmilliós autókból hirdetik az igét a szegényeknek. Nem hitelesek, mert szemtelenül gazdagok, és a gazdagságuk mellett nem foglalkoznak az egyszerű hívő emberekkel, akiknek végső soron a gazdagságukat köszönhetik. Tehát azok, akik birtokában vannak az Egyetlen Igazságnak, ezt az Igazságot nem hirdetik. Nem törődnek az emberek nyomorúságával, nem fontos számukra mindaz, amit képviselniük kellene, helyette olyan hívságoknak hódolnak, melyeket egyébként ők maguk kárhoztatnak prédikációikban.
Nem hiszem, hogy nekem kellene megvédenem a katolikus püspöki kart, mint ahogyan azt sem tudom eldönteni, vajon igaz-e Bakács kritikája. Csak azt tudom, hogy a világban hiánycikk a hitelesség, az emberek pedig vágynak a hiteles szereplőkre. Bibliai szóhasználattal élve úgy is fogalmazhatnék: sóvárogva várják a hiteles személyek megjelenését. Pontosan azért, mert ebben a korban lehetetlenség eligazodni. Mert minden szó és tett megkérdőjelezhető, minden érték devalválható. Mert nincs fekete és fehér, jó vagy rossz, szögletes vagy kerek, hideg vagy meleg, hanem csak szürke és langyos létezik. Mert mindent meg lehet magyarázni. Mert a jog nem az igazságszolgáltatást jelenti, hanem azt, hogy kinek van nagyobb befolyása, több pénze, ügyesebb ügyvédje. Mert valami lehet jogszerű, de erkölcstelen, törvényes, mégis tisztességtelen. Ettől pedig nemcsak az Úr, hanem bizony az emberek is irtóznak.
Kíváncsi vagyok, mikor ébred rá erre mondjuk a politika. Hogy érdemes következetesnek lenni, érdemes igazat mondani. Hogy érdemes kitartani elvek, értékrendek mellett. Hogy hosszabb távon kifizetődőbb őszintének lenni. (Köszönöm a naív jelzőt, tele vagyok ragasztva ezzel a matricával. Én mégis hiszem, hogy ez nem naívság.) Ám még ennél is kíváncsibb vagyok, vajon mi, keresztyének mikor jövünk rá arra, hogy a hitelességünk az egyetlen fegyverünk? Hogy nem attól változik meg az egyházunk, nem attól kezd majd növekedni a templomba járók száma, ha mindenféle kommunikációs és egyéb csodafegyvert bevetve dolgozunk, hanem attól, hogy hitelesen hirdetjük az evangéliumot és megéljük annak üzenetét?
A hitelességünk azt jelenti, hogy aszerint élünk, amit hirdetünk. Mi, keresztyének a szeretet Istenéről beszélünk – és nem tudunk feltétel nélkül szeretni. A megbocsájtást hirdetjük, és haragtartók vagyunk. A reménységet kellene felmutatnunk, miközben reménytelenül lemondóak és kishitűek vagyunk. Az örömnek kellene átjárnia, hiszen Krisztus megváltott bennünket, ennek ellenére kiüresedett, cinikus és lemondó a hozzáállásunk.
A hitelességünk azt jelenti, hogy törődünk az emberekkel. Ha jó politikus lennék, ha fényezni akarnám az egyházamat, vagy magamat, akkor most oldalakat töltenék meg azzal, hogy naná, persze, törődünk velük: ilyen-olyan katasztrófa, hóhelyzet, Magyar Református Szeretetszolgálat, Bethesda Kórház...vannak idősotthonaink, iskoláink, vannak áldozatos gyülekezeteink, igenis vannak hűséges papjaink...kár lenne tagadni! De törődnünk kellene a környezetünkkel is, szeretnünk kellene a házastársunkat, a szüleinket, oda kellene figyelni a gyermekeinkre-de legalábbis törekedni rá. A legegyszerűbb, mégis a legnehezebb dolgokat kellene tennünk - ez az igazi hitelesség.
Persze, mindenkiben lehet hibát találni, főleg, ha a hibakeresés nagyítóval történik, és még egy jó adag rosszindulat is társul hozzá. Előbb-utóbb mindnyájunkra ráillik a megállapítás: na ugye, hogy megmondtam! Éppen ezért nekünk nem magunkra, hanem az egyetlen, igazi Hősre kell mutatnunk. Arra, Aki éppen most érkezik, hogy megértsen, kezébe vegyen, szeretetével átöleljen, hogy törődjön velünk. Ferenc pápával éppúgy, mint Bakács Tiborral, veled, vagy velem. De jó lenne, ha megérkezne végre! Jövel, Uram Jézus!
Hozzászólások