Bár az UEFA honlapjáról ezt nem tudnánk meg, ritka csúnya balhé miatt szakadt félbe a kedd esti, eleve robbanásveszélyes Szerbia–Albánia Eb-selejtező. Pedig vendégdrukkerek nem is lehettek jelen... Mint arról beszámoltunk, a botrány egy Nagy-Albánia sziluettjét hordozó drón beröptetésével és leszedésével kezdődött, a pokol nagyon gyorsan elszabadult.
Lincshangulat a szerb-albánon - nso.hu
A kedden kihirdetett jogszabály kötelezővé teszi, hogy minden városban egy központi főút az 1918. december 1. nevet viselje. Emellett azt is előírja, hogy december 1-jén Románia központi és helyi hatóságainak nevelő hatású kulturális, történelemidéző programokat, valamint katonai parádékat kell szervezniük.
Egyébként egész normális hely lenne ez a világ, ha nem lennének benne olyan alakok, akik ügyes, mondhatni ördögi módszerekkel egymásnak ugrasztják az embereket. Biztos nincs jobb dolguk, vagy éppen nem vette fel őket az anyukájuk, amikor éjszakánként sírtak a kiságyban, nem tudom. Mindenesetre ijesztő, milyen indulatokat gerjeszt egy-egy jól kigondolt cselekedet. Ennek tanúbizonyságát láthattuk az elmúlt héten, két alkalommal is.
Nézzük először a focimeccset: azt nem tudom, hogy kifütyülték-e a szerb drukkerek az albán himnuszt (gyanítom, igen), ám azt a fenti hírből tudom, hogy albán szurkolók nem is lehettek jelen a mérkőzésen, mivel a két szövetség erről korábban megállapodott. Mit ad ég, az első félidő végéhez közeledve egyszer csak egy távirányítású gép, egy drón szállt a nézőtér fölé, rajta egy Nagy-Albániát és két albán nemzeti hőst ábrázoló molinóval. Provokáció, mondanánk, ám az amúgy is túlfűtött légkör még tovább forrósodik, sőt robban: a játékosok megpróbálják levenni a molinót, majd összeverekednek, végül egy-két néző is bejut a pályára. Végleg elszabadulnak az indulatok, az albán játékosok kétségbeesve menekülnek az öltözőbe. Mint utólag kiderült, a forrongást kiváltó akció mögött Orfi Rama állhatott, aki nem más, mint az éppen regnáló albán miniszterelnök testvére. Őt a mérkőzést követően őrizetbe is vették, ekkor találták meg nála a drón távirányítóját. Történt mindez az albán miniszterelnök történelminek nevezhető –hiszen erre hatvannyolc éve nem került sor- szerbiai látogatása előtt néhány nappal.
Mi ez, ha nem provokáció? Vajon miért volt erre szükség?
A héten Romániában törvényt hoztak arról, hogy minden városban egy központi (!) utat Erdély és Románia egyesülésének dátumáról kell elnevezni. Sőt, arról is rendelkeztek a bölcs román honatyák, hogy december 1-én „nevelő hatású kulturális, történelemidéző programokat, valamint katonai parádékat” kell szervezniük a városvezetőknek. Gondolom, mindenki érti, hogy ez a törvény kizárólag a magyarlakta, leginkább székelyföldi települések ellen íródott, hiszen az index cikke szerint szinte mindegyik romániai városban található ilyen elnevezésű utca.
Színtiszta provokáció.
És persze az is az, ami a román-magyar meccsen történt: zászlóégetés, gusztustalan, rasszista rigmusok kiabálása, történelmi sérelmek felemlegetése. Arra pedig nem tudom, mi a magyarázat, hogy a mérkőzést követő fegyelmi vizsgálat csak a magyar szurkolóknál említ rasszista viselkedést, a románnál nem. (Nem, mintha magyar oldalon ne lett volna ilyen.)
Mi ez, ha nem provokáció?
Mint ahogyan provokáció egy-egy tudatosan átszerkesztett hír, egy megkurtított mondat, egy demokráciába csomagolt, valójában nagyon is antidemokratikus kijelentés, egy sértő kép, vagy éppen egy szándékosan, bántón, fájón elhelyezett „ütés”. És ugyanígy provokáció egy gúnyos mosoly, egy jól hallható, mégis titkosnak álcázott megjegyzés, rosszindulatú híresztelés, és a sor tetszés szerint folytatható. Mindegy, hogy közélet vagy magánélet, az ötlettár kifogyhatatlan.
Egy indulattal teli világban, feszültséggel, félelmekkel, érdekekkel terhelt kapcsolatokban, a „csak az ér valamit, aki odacsap, aki visszavág” hozzáállásra vajon létezik-e jó válasz? Ha igen, mi az?
Egy provokáció kitervelői és végrehajtói tökéletesen tudják, hogy feszült helyzetekben az ember nehezen tud higgadtan viselkedni. Amikor a nemzetét gyalázzák, a zászlóját tapossák, amikor igaztalanul vádolják, vagy amikor napi szinten alázzák-provokálják, akkor kellene a józan ész, a csendes hang, vagy pedig a „félreálltam, letöröltem” Arany János-i bölcsessége. Vagy a bölcs, ám mégis bátor és okos védekezésé. (Hogy milyen nehéz megfelelően reagálni, arra jó példa a Csendes terror című amerikai film.)
Attól nem lesz előrébb sem Szerbia sem Albánia, ha egy focimeccsen egy térképet ábrázoló lepedő miatt összeverekednek az emberek. Románia sem lesz gazdagabb, ha a magyarokat szándékosan provokáló törvényeket hoznak. Mi pedig nem leszünk előrébb, ha vélt vagy valós sérelmeinket állandóan egymás fejére olvassuk, ha elégtételként egyfolytában megalázzuk egymást.
Nem tudom, mindez mennyire hat valójában a két ország kapcsolatára, mint ahogyan azt sem tudom, mennyi szavazatot lehet begyűjteni a magyar kártyával Romániában (vagy a környező országokban) manapság. Mégis, a provokáció helyett leginkább a bölcs és okos megszólalásokra és cselekedetekre lenne szükség, hiszen a gerjesztett indulat olykor komoly károkat okozhat. Azt hiszem, láttunk már erre példát a történelemben. Többet, mint eleget.