Nem ez az első kínos baki a 2008 óta tartó válság kezelésének elméleti hátterét adó kutatások esetében: az IMF közgazdászai, Olivier Blanchard és Daniel Leigh január elején adtak ki egy elemzést, melyben elismerték, hogy egész egyszerűen elszámolták a megszorítások növekedéscsökkentő hatását. Az IMF kutatói a 2012-ig végigvitt megszorító csomagokat arra a hitre alapozták, hogy 1 százaléknyi adóemelés, vagy kiadáscsökkentés 0,5 százalékkal csökkenti a GDP-t. Az új eredmények alapján azonban kiderült: a 0,5 százalék valójában 1,3 százalék. Amit pedig nem vettek figyelembe, az volt, hogy a válság hatására a háztartások és a vállalatok tartózkodnak a hitelfelvételről, ami növeli az állami megszorítás növekedést visszavető hatását.
Azt mondják, hogy a világ nem hitre épül. Pedig nemhogy a világ, hanem annak reáliái is hitre épülnek. Közgazdasági tételek ugyanúgy, mint a vásárlói szokások szociológiai feltérképezései, az emberi viselkedés várható alakulása ugyanúgy, mint egy új piaci termék várható sikere. Ami egzakt tudomány és viszonylagos pontossággal prognosztizálható, az az anyaghoz köthető. Mert az anyag statikus és képletekbe szorítható „valóság”, az ember pedig titok. Éppen ezért kiszámíthatatlan.
Néhány éve vergődik az európai gazdaság a recesszióban, az államok hol saját, hol nemzetközösségi érdekből hatalmas pénzeket öntöttek a piac különböző szektoraiba, például a bankokba, akik ezt azzal hálálták meg, hogy újra arrogánsak lettek és fütyülnek a 
társadalom érdekeire. Nem lehetett bedőlni engedni őket, mondják a szakértők. Hogy miért, arra is van valamiféle sánta magyarázat, csak a halandó számára nehezen elfogadható, hogy a termelői szférába miért jut kevés támogatás azoknak, akik nap, mint nap keservesen küzdenek a fennmaradásért és az általuk végzett tevékenység fenntartásáért. Nem teszem meg, pedig „megérne egy misét” miként Párizs is anno, hogy például a magyar családi vállalkozások, beleértve a mezőgazdaságot is, mekkora fejlesztést lettek volna képesek végrehajtani, ha a bankszektorba pumpált pénzt ők kapták volna. Pedig legjobb emlékezetem szerint a magyar piac legnagyobb banki szereplője nem kért és nem kapott állami támogatást.
Nemrég valaki, aki gyerekekkel foglalkozik és sajátja különleges módon jogász végzettséggel itthon talált elfogadható munkahelyet, megkérdezte tőlem, s mintegy önmagától is: mi lesz ezzel az országgal, ha elmennek a tanult emberek? Merthogy gyermekének kortársai a jobb élet reményében meg sem állnak Überországig. Ebben a kétségben egy más nevelést kapott, közösségben gondolkodó ember kétsége is benne van. Hogy mi lesz? Megmondhatatlan és egyelőre a folyamat is megállíthatatlan. Mindenekelőtt azért mert ma egyetlen értékmérő van a legtöbb ember életében: a pénz. S addig ameddig kirívó különbségek vannak az európai kontinens részei között, a szabadság egyirányúvá válik. Európa hosszú távon emészti fel magát.
Az ördögi kör ugyanis az, hogy a nyugati cégektől várja a kontinens keleti fele a felzárkózást. Azok jönnek tehát ide, akik érdekeltek abban, hogy saját országukban fenntartsák a jólétnek azt a fokát, hogy ne mondjuk kiváltságot, amely megkülönbözteti őket másoktól, történetesen a Kelet-európai régiótól (is). Egy nyugati cég sosem hozza ide innovációs csúcsteljesítményét, legfeljebb abban a mértékben, amennyire az „anyacég” érdekeit szolgálja. Márpedig az érdeke fenntartani a különbséget, különben konkurenciát építene saját magának.
Miközben hörög Európa a nemzeti államok gondolatától a retorika szintjén, minden állam, s ez hatványozottan igaz a nagy államokra, igyekszik saját internacionális színekben tündöklő nemzeti vállalatának érdekeit érvényesíteni. Tetszik vagy nem, egy új imperializmus szelídebb formája amiben élünk, ahol a pénzügyi érdekek határozzák meg személyek és közösségek sorsát. És ebben az érdekérvényesítés szakmai színezetet ölt.
Pedig itt hit-kérdésről van szó. Agresszív hitpropagálásról, csakhogy ez már nem isten-hit, hanem az anyag és annak törvényszerűségeiben való kételkedés kizárása a tét.
A profit istenének imádása.
Szegény modern ember! Számokban csomagolt illúziókat kap drága pénzen, amelyre majd később rámondják: hát azt hittük… Kik? Nem tudjuk, azaz mégis, az érdekérvényesítők, pénzeket mozgató hatalmasságok, akik valahogy sosem hisznek úgy, hogy a szegény ember javára tévednének. Az istenek még nem zuhantak a mélybe. Elég pénz van alattuk, amely még tartja a talapzatot.
Le kellene számolni az illúziókkal. A gazdasági megváltás csodaszerével. Az egész életet kellene átértékelni, értékek sorrendjét megváltoztatni. Létezik az a tétel, miszerint szabad gondolkodást csak gazdasági szabadság adhat. De mi van, ha egyszer minden a feje tetejére áll és a gondolkodási szabadság –és az ebből fakadó cselekvési szabadság! – átértékeli a fogyasztói társadalom mai mentalitását? Lehet, hogy ez lesz az igazi változás kezdete.
A hit realitása. Hogy lehet hinni másképp és másban. Másban. Az örökkévaló igazságban. Nemcsak hinni, hanem másképp is lehet élni.
Boldogabban.
Merthogy a világ hitre épül! De nem mindegy, hogy milyenre.
Hozzászólások