4-0-ra vezettek már a spanyolok az írek ellen, a játékoson látszott, hogy legszívesebben már véget vetnének ennek a pokolnak, amikor a megalázott csapat szurkolói énekelni kezdtek. A sajátjaikat ünneplő spanyol drukkerek nem zavarták meg a melankólikus dalt, a riporterek is elhallgattak, ezzel telt el a meccs utolsó öt perce.
Úgyis mint a szerző szomorkodása az kántálás elmaradása, és nemzeti imádságunk hanyagolása okán.
Az oskolának végeztével jámbor némberek, az oskolás gyermekek édes anyái támasztották az föstetlen, meszeletlen falat az gyermekek szálájában. Az oskolában az építőmesterek ugyancsak verték már a falakat, az ablakszemeket cserélgették, így a neveletlen gyermekek a padjaikban piszkerálódtak ez ünnepnapon. Az hangos bemondás újkori szerszámokon keresztül az talján mester, pápista pap, bizonyos Vivaldi Anton hangicsálását küldte szét az szálákba, eztán következett nemes és nemzetes, vitézlő költsei Kölcsey Ferenc birtokos úr verselménye, melyet Erkel Ferenc zenész úr nótájára szoktunk volt énekleni. Szoktuk volt, de mi szegény némberek, és szegény jó gyermekecskék csak állottunk némán, vulgo megkukulván. Én kis neveletlen fiacskám, az ki nyolc éves, úgy állt mint egy muskétás testőr, karok lábhoz, hasat be, mellett ki, büszke ifjú legényke volt ő. Az oskolatanító asszonyságok, az gyermekecskék édes anyái, öreg szüléi mind csak állottak, s hallgatták az hangicsálást az újkori hangos szerszámokból, de énekelni, nótázni senki nem kezdett neki. Más időkben, odakünn a nagy téren, hol szokták volt tartani az ünnepet, nos, ott még csak nekikezdtem egyedül az nótázásnak, az Hymnus éneklésinek. De odabenn az szálában, avagy teremben, összezárva ugyancsak erős megbotránkozással néztek volna rám mások, s azt kérdezték volna magukba:
- Ugyan, ez meghibbant, vagy talány megbotlott eszű némber? Ki azt hiszi, járja az, hogy valaki bár nótázna itt a közben?
S vajh mért oly megbotránkoztató az nótázás az köz-ben? Ezt kérdeztem magamtúl, s bizonnyal szégyenkeztem. Szégyenkeztem, az míg ment az Hymnus, az nemzet imádsága, mit oly szépen megszerzett NNV (azazhogy nemes, nemzetes és vitézlő) költsei Kölcsey Ferenc birtokos úr és az gyüttment Erkel Ferenc uraság. Vajh mért oly szégyenletes az nótázás? Hová lett az magyar ember melléből az ének? Hová lett a levegő, talám a lélegzetvétellel az lélekvétel is eltünedezett? Az ború mind kiveszejtette melléből az léget, s lelket? S ha így van, vajh nem az Ürdöng munkálkodása ez? Ki másé lenne, mint a sötétség uráé a borús, gyászos, fekete lélek?
De bár legyen az Ürdöng munkálkodása, az már az oskola, s egész népünk siralma, hogy az Hymnusunk éneklését restelljük. Én, jámbor asszonyállat penig restelltem magamat, ott a fal mellett, mert én sem éneklettem nagy szégyenemben. Penig csak egy szólam hiányzott onnan:
- Énekeljük együtt!
Nem hangzott ezen szólam, mert nem ismeri az magyar azt a szót, hogy „együtt”. Mintha franzús, avagy ánglius szó volna csak, nem tudja az magyar, mi az, hogy „együtt”. Nem tudja az magyar, mi a „köz”. Nem tudja az magyar, mi az „közjó”. Penig az Hymnus szól minden embernek ez kis országban. Nem csak az sújtásos magyari uraságoknak. Nem csak az politikusz fajtáknak, mely arisztokrata uraságok ülnek az nemzetnek háziban. Nem csak az földmíveseknek, nem csak az zselléreknek, kik bankok és más, külhoni emberek jobbágyi. Nem csak az neveletlen gyermekeknek, kikbül egyre kevesebb ez magyar hazában. Nem csak az Istent hívő szenteknek, reformata hitűeknek, helvét és ágostai hitvallásúaknak, no meg pápistáknak. Az Hymnus az közé. Minden itt élő emberé s fehérszemélyé. Az Hymnus közös, nem oszt fel, nem oszt meg. Az Hymnus az magyar nép ön-képit (külhoni, deákos szóval mondva „identitás”-át) erősíti. Azám, de hová lett ezen „idem”, azonosság? Amint megszűnik az újkori villanyos áram az falak belsejiben, nincs semmi. Nincs az Hymnus, nincs az ön-azonosság, nincs az köz, nincs magyar nép. Az szegény országunkban nem nép él, csak egyedül saját szemétdombjuk uracskái, önmaguknak való emberek, s fehérszemélyek, gyermekek, s öregecskék. Nincs köz, mert csak egyes életek vagynak. Ezzé lett az szegény Magyarországunk.
Jere velem pajtás! temető-sírt ássunk,
Elébb mint több szégyent s bosszút nyeljünk s lássunk,
Rejtsük el a föld gyomrába,
Nagyapáink sírhalmába,
Nemes nemzetünket, szép eredetünket.
(Az császári fi, Horváth Ádám, az ki magát Pálóczinak nevezte, ő szerzette eme verselményt. Helyezze ki-ki szűvére.)
Azólta bár, miólta ott szégyenkevék az gyermekek szálájában, erőst gondolkodám, mint lehetne segíteni, ez ön-képet, mely az Hymnusban symbóliummá lészen, ezt mégis megerősíteni miképpen lehet. Én jámbor némber azt mondom bölcs, okos népemnek: énekeljünk. Légyen föladat és nem tereh az együtt nótázás, az köz fölvállalása!
Óh, bár sokan meghallanák, óh, bár sokan fölvállalnák! Vagy elvetemültebbek volnánk az Szigetország bármely népeitűl, ángliusoktúl, vagy az büszke írektűl? Mi szégyenlünk magyarok lenni, és kicsiny zöld színüket s szívüket nem szégyenlik az ír atyafiak?
Peroratio, avagy zárszó újmagyarul:
Indítsunk, emberek mozgalmat a Himnuszért! Ne legyen "ciki" elénekelni a Himnuszt!
Hozzászólások