"Kortárs irodalmunkkal foglalkozni érdemes" - mondta végül Ferdinandy György.
Egy Márai-mondat ingerel már régóta. Jámborné Balog Tünde Odette vendégei című tavaly megjelent novellagyűjteményének mottójául választotta az eredetileg a Szindbád hazamegy című regényből való sorokat: „Új szakácskönyvet kellene írni, akkor talán még vihetném valamire e hazában.” Jámborné valóban új szakácskönyvet írt, emlék-esszenciákat, meleg hangú, élvezetes prózát főzött bölcsen nőies konyhájában, de bennem felébredt a dac. Miért mond ilyent Szindbád, miért mondja ezt Márai, miért mondja ezt bárki? Anti-szakácskönyvet kellene írni, egy könyvet, ami végre lemossa rólunk ezt a rossz magyar éhséget, ahol Szindbád állítólagosan a nirvánát keresi, közben pedig nem jut ki kedvenc vendéglátóhelyei bűvköréből. Anti-szakácskönyvet kellene írni, mondatta velem ez a dac.
Szindbád amúgy elég randa múzsa, mégis nehezen szakad le róla az irodalmi hagyomány. Mint Ahasvéros annak idején, képtelen kikopni e siralomvölgyből, egyik írónak a kocsmaasztala mellett ül le, másik írónak inkább a hokedlijén kucorogva adja a főzési tanácsokat. Öregkori impotenciáját nőügyek taglalásával leplezi. Ilyen vén múzsával nehéz fiatalos és lendületes prózát írni, marad a fájdalmas elégia rég letűnt korok után sírva.
Pedig létezik posztmodernen és krúdys világfájdalmon túl egy új, letisztult hang a mai kortárs irodalomban. Igazi prózáról van szó, történetekről, amelyek klasszikus szabályokat követnek. Nagy luxus éri a mai olvasót: lehetősége van megismerni egy történetet, elejétől a végéig, sőt, esélye van rá, hogy megértse, és még élvezi, esetenként meg is illetődik. Luxus ez, mondom, mert az utóbbi időben a szépirodalom nem kínálta mindezt, ahhoz harmadrangú publicisztikát és huszadrangú karcolatokat kellett olvasni, hogy a befogadás örömét élje át az ember. Csak néhány név a tejesség igénye nélkül, legutóbbi olvasmányaim szerzői: Bene Zoltán történelmi témájú novellái a Dózsa-felkeléstől egy bizonytalan jövőig mind a magyar történelem fontos állomásainál időznek el. Az erdélyi Potozky László letisztult hangú elbeszélésmódja ígéretes novellistát sejtet. Szintén erdélyi születésű Csender Levente, kitűnő székely humor fűszerezi humánus elbeszéléseit.
Ugyanakkor van igény a huszadrangú szövegekre is. Ezt a tanulságot hozta magával számomra az Ünnepi Könyvhét. Egy felolvasáson vettem részt, több mint tucatnyian olvastunk, színészek, tanárok, gondolkodó emberek. A szervezők kérése az volt, hogy a kortárs irodalom népszerűsítése érdekében lehetőleg kortárs szöveget vigyünk magunkkal. Ez olyasformán valósult meg, hogy az a három felolvasó, aki egyben író, publicista, mind saját szöveget hozott. A többiek ezt a kérést sajátosan értelmezték, időben legfrissebb olvasmány egy olyan Moldova-kötetből származott, amiből - moldovai képpel élve - éppen hogy csak a megzöldült parizer-könyvjelző nem állt ki. Miközben a kávézó darálója eszméletlen hangerővel dolgozott, Karinthyval és Örkénnyel próbálták túlkiabálni a nem éppen sztentori képességgel rendelkező felkértek a kávéházi zajt. Az egyik leggyengébb darab egy nagyon-nagyon híres író esszéisztikus okoskodása volt, maga a szöveg nyelvileg, stilisztikailag szinte semmifajta értékkel nem bírt, a gondolatisága annyi eredetiséget tartogatott, mint a Sláger Mulató nótaszövegeinek okfejtései. Viszont ez a szöveg rádöbbentett valamire: azon túl, hogy rengeteg a sznob olvasó, de hát mit is keresnek oly sokan, amikor könyvet vesznek kezükbe? A válasz: a Nagy Kinyilatkoztatást. Persze, nem lehet ez más, mint pótlék. Pótlék a javából, mégpedig veszélyes pótlék. Az az író, az a szerző (mert ugye, minden író szerző, de nem minden szerző író) aki saját gondolatait az isteni kijelentések kategóriája szerint adja el, nincs tisztában önnön szellemének határaival. Valóban, Őguruságok idejét éljük, mert vannak, akik áhítják a kinyilatkoztatást. Hogy eme újkori élettanítások szerzője von Lopkowitz, aki Buddha, Mohammed és Jézus Krisztus szavait minden lelkifurdalás nélkül beemeli szövegeibe? Valaki pedig falja eme elcsent, elcsórt, lenyúlt, kölcsönvett, beillesztett, vendégségben járó szavakat? Erre csak azt mondhatjuk, van, aki megeszi a nejlonba csomagolt stabilizátort, emulgeálószerrel és antioxidánssal, van, aki inkább vesz egy marék lisztecskét, egy friss tojást, valami tejecskét, és süt magának palacsintát.
De nehogy rám süssék, hogy szakácskönyvet írok, térjünk vissza az irodalomhoz. Mert hát az is igaz, hogy egy szakácskönyv nagyobb sikert hozhat szerzőjének, mint egy keserves munkával, pokolramenéssel megírt szépirodalmi alkotás. Az olvasó meg mostanáig szívesebben vett kezébe recepteket, mert némely modern irodalmi szövegeknél Pelle József Nagy szakácskönyve is izgalmasabb olvasmány. Én azért azt mondom, eljött az ideje az anti-szakácskönyveknek. Olvasható, klasszicizálódó prózának, műveknek, amik szólnak valamiről, és szólnak valakihez. Hamis, vagy áligazságok mellőzésével a mese iránti igényünket elégítik ki, s a szép és jó utáni ősi vágyunkat teljesíthetik újra be. Nem álpróféták, de írók kellenek. És anti-szakácskönyvek.
Az említett könyvek:
Jámborné Balog Tünde: Odette vendégei. Szakácskönyvféle régi és újabb történetekkel. Széphalom Könyvműhely, 2011.
Bene Zoltán: Továbbmondott történetek. Kráter, 2011.
Potozky László: Áradás. Erdélyi Híradó Kiadó - Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy, 2011.
Csender Levente: Fordított zuhanás. Magyar Napló, 2010.
Hozzászólások