Mára erőteljesen megváltozott a szocializációs folyamat, a családi nevelés. Az egyszülős családok magas száma, a válások gyarapodása, a még ép családokban észlelhető érzelmi hiányosságok, az apahiány – hiszen annyit dolgozik a legtöbb férfi, hogy az apaszerepre már alig marad ideje –, az anya túlterheltsége kedvezőtlenül befolyásolja a gyermeki személyiség fejlődését. Nincs élő és meleg szeretetkapcsolat, ridegtartáson nőnek fel a gyerekeink, nem várja haza őket szerető család. Elhatárolódnának szüleik boldogtalan életétől, miközben ahhoz meg haladékra van szükségük, hogy kilépjenek a felnőttlétbe. Marad a struccpolitika. A fiatalok a serdülés idejétől kezdve a kortársakkal találják meg kapcsolati igényeik kielégítését, és belép a devianciák veszélye, a drog, az alkohol, a dohányzás. Veszélyes állapot, mert nagy a valahová tartozni akarás szükséglete, és ehhez kevés olyan helyzet kínálkozik, amely építené felkészülésüket a felnőttségre. Pedig azt tekinthetjük érett felnőttnek, aki tud adni, felelősséget vállalni és elköteleződni. Nincs időben érés, kitolódott a függeszkedést kívánó gyermekkor, a mamahotelben, a gyermekségben maradás. Nemcsak lelki teher van a fiatalokon, hanem objektív egzisztenciális is. Tanulnak, de diplomájuk gyakorlásából nem tudnak megélni. Természetes, hogy rettegnek további felelősségek vállalásától, hiszen sokan magukat sem tudják eltartani.
A héten lezajlott kis magyar abszurdum helyett hadd foglalkozzak azzal, ami tényleg fontos, ami a lényeg, ami az igazi baj, amivel nemcsak Magyarországon, de talán az egész világon küzdenek. A Bagdy Emőke professzor asszonnyal készült interjúban ugyanis a fogyasztói társadalom, jelen esetben a magyar társadalom legfájóbb, legfertőzőbb sebeiről hallunk, és miközben olvasom gondolatait, szomorúan kell egyetértenem mindazzal, ami elhangzik. Nem kormánykritika, politikai szereplők kárhoztatása történik –a jogos kritika mellett-, inkább tűpontos látleletet tár elénk: tényleg így élünk.
Persze, aki a mai magyar valóságot szeretné feltárni, óhatatlanul is politizálni kényszerül. Való igaz, sok mindent elrontott, félreértett a kormányzati szándék.
Az oktatás átalakítása során megannyi hiba történt. A legfontosabb: „túl vannak terhelve a gyermekeink, eleve azért is, mert nem lehetséges szinte egész nap az iskolában lenni, és ebben a kötöttségekkel teli miliőben monoton ingerek között folyamatosan a tanulással foglalkozni. Ez kimerítő, stresszes állapot. Sok szülő panaszolja, hogy a naponkénti hosszú iskolaidő ellenére a gyermekkel otthon kell megíratni a házi feladatot, elmagyarázni, amit nem tudott megérteni az iskolában.”
Igen, így van. Kislányom, igaz, délután fél 6-ra értünk haza, de azért legyél jó, és ülj le egy kicsit a matek fölé, nézzük át még egyszer a holnapi dolgozat feladatait. Tudom, reggel hatkor keltél, fél nyolcra már a suliban voltál, és délután négyig figyelni, viselkedni, tanulni kellett. Mégis… Azért ez nincs jól, nagyon nincs jól! Mint ahogyan az se, hogy alsós hittanosaim egy részének konkrétan tíz perce van arra, hogy befalja az ebédet, mert órára kell rohannia.
Az oktatási reform nem érte el a legfontosabb célját, hogy a gyermek valódi, hasznosítható tudás birtokába kerüljön, hogy az iskolában ne szorongjon, hogy legyen szabadideje, hogy legyen lehetősége gyereknek is lenni.
Nincs jól működő iskolapszichológusi rendszer. Felszámolták, ezer diákra jut egy pszichológus, pedig hatalmas szükség lenne rájuk. (És igen, szükség van pont ezért a hittanra is. Néha azt érzem, hogy hittanórán nem is az „anyagot kell átvennünk”, sokkal inkább lelkigondoznunk, beszélgetnünk, játszanunk kell.) Felszámolták a nevelési tanácsadók önálló rendszerét is.
Elhangzik kritikaként: a munkát meg kell fizetni, különben a fiatalok külföldre költöznek. Való igaz, döbbenetes méreteket ölt az elvándorlás. Bár sokan kalandvágyból mennek, vagy azért, mert szabadon mehetek bárhová, a nagy többség kényszerből hagyja el szülőföldjét. Még jó, hogy nem vagyunk túl mobil nemzet, valószínűleg sokkal nagyobb bajban lennénk. A rendszerváltozás óta eltelt időszak komoly hiányossága, hogy a bérek és fizetések komoly elmaradásban vannak.
Bár Bagdy Emőke kritikái teljesen jogosak, úgy gondolom, az általa felállított diagnózis legfontosabb mondata ez: „Nincs élő és meleg szeretetkapcsolat, ridegtartáson nőnek fel a gyerekeink, nem várja haza őket szerető család.”
Tessék mondani, tényleg így élünk?
Ez bizony már társadalomkritika, saját mindennapjaink, holt cselekedeteink kritikája, jogosan. Nem hiszem, hogy ez ellen tud-e bármit is tenni kormányzati szándék, politikai erőlködés. Merthogy nem is a politikusok feladata, hanem a miénk.
A mi feladatunk, hogy családunk a szeretet helye legyen, véd- és dacszövetség. A mi feladatunk, hogy jó édesanyák és édesapák lehessünk. A mi feladatunk, hogy gyermekeinket ne az internet és a baráti kör nevelje, a mi felelősségünk, hogy pozitív stressz érje őket, hogy képesek legyenek megküzdeni a rájuk váró kihívásokkal.
Mint ahogyan az is a mi feladatunk lenne, hogy ne legyen ennyi mentálisan beteg, sérült ember, tele indulattal, cinizmussal, félelemmel.
Több szeretetre és megértésre lenne szükségünk, több odafigyelésre, valódi közösségekre. Arra, hogy kikapcsoljuk mindenható kütyüinket, és egymás felé forduljunk.
Azt hiszem, a magyar társadalom gyógyulási folyamatában az egyházaknak rendkívüli szerepe van. Keresztényként mindnyájunknak megvan a magunk felelőssége saját környezetünkért, családtagjainkért. Gyülekezetként pedig azért felelünk, hogy valódi szeretetközösséggé formálódjunk. Hogy hegyen épült város legyünk, hogy kiábrázolódjék bennünk és általunk a Krisztus.
A ridegtartáson élőknek ugyanis szeretetre van szükségük. Pont Arra, Akiről mi annyit beszélünk.
Hozzászólások