Nagyon jól esik nekem a rendező gesztusa, és el is fogadom. Példaértékűnek és paradigmaváltónak tartom, hogy Marton kiállt és őszintén elismerte tettét és képes volt bocsánatot kérni.
Sárosdi Lilla: Elfogadom Marton László bocsánatkérését - index.hu
Az elmúlt napokban ide-oda kavargott a Marton-ügy. Megnevezték, anonimek maradtak, ellenezték, kárhoztatták, távoztatták, pártolták, szólt, jogi úttal vagdalkozott, hallgatott, eltűnt, előállt. Amíg tekergett az ügy napvilágra került szála, közben sokan várták az egyértelmű, tiszta választ. Nem hiába, mert bocsánatkérés formájában megérkezett.
Az elkövetőt érő kellemetlen napok száma és az elhordozandó szégyen feszültsége fel sem érhet az áldozatok kelepcéjének őrlő mélységéhez. Ami akkor kicsapongó szórakozásnak tűnhetett, valójában megalázó durvaság volt. Olyan tett, ami kegyetlenül elbánt lelkileg a megalázást átélő nőkkel. Amire hiába keresel magyarázatot, bármilyet is húznál elő, elfogadhatatlan, mert ezen a szinten jóval felül kell(ene) lennie az embernek. Itt egyetlen elfogadható út volt: a bocsánatkérés.
Lehet, hogy egyéni pesszimizmus miatt, de eleinte aligha bíztam abban, hogy bocsánatot kér a rendező. Főleg, amikor rendezőtárs, igazgató utód, néhány színész állt félig-meddig mellé, szinte látni véltem, hogyan fogják kifogni a szelet a vitorlából. Olyan sokszor láttuk már a kibúvást, az eltusolást, a megúszást, hogy beleedződtünk. Most azonban nem ez történt. Még akkor sem, ha sokan féligazságnak tartják Marton sorait.
A bocsánatkérés az áldozatnak olyan, mint a szomjazónak juttatott korty víz. Ezért Sárosdi Lilla és a többi áldozat döntse el, hogy elfogadható-e, vagy sem Marton bocsánatkérése, és számukra gyógyulást indító beismeréssé lesz-e. Sárosdi Lilla színésznő válaszát ismerjük: elfogadta. Sőt, továbbment és kiterjesztette térben és időben a bocsánatkérést, amikor paradigmaváltónak nevezte azt.
Mennyire szükségünk van erre a paradigmaváltásra! A rejtegetett vagy éppen tisztára mosdatott szerecsenek helyett leírt vagy elmondott bocsánatkérések sora hiányzik. Jó lenne, ha múlt időben írhatnánk: hiányzott. Van hiányérzet bennem néhány közösséget érintő ügy kapcsán. A libásokkal rafináltan elbánó B. Gordon, vagy éppen a rejtélyes H. Árpád festménykölcsönzését illetően, és M. Lőrinc szuper-gázszerelő "tudományát" illetően. A prímet mégis Gy. Ferenc viszi, akinek becsmérlő szavai felett személy szerint én nem tudok rendre térni, s gyanítom, nem vagyok ezzel egyedül. A szavai hallatán engem ért mellbevágás erejét ma is érzem. Dühből, kifakadva vagy elkeseredetten sokféle dolgot mondunk, és ironikusan, gúnyolódva vagy cinikusan is feszegetjük a határt, de odáig elrugaszkodni, hogy saját hazánkat cédázzuk le miniszterelnökként? Aztán csűrni-csavarni, szépíteni és sminkelni, és végül megúszni. Nos, pont ez okoz űrt és hiányérzetet.
Nemcsak egy szűk művészvilág igénye a paradigmaváltás, hanem az egész társadalomé. Önmagunkkal való szembenézések, felvállalások és beismerések következtében gyógyulhatnak áldozatok. S itt még egy lépést tegyünk, és mondjuk ki: ilyen úton gyógyulhat magyar népünk is. Közülünk jó néhányan elmentek már azért, mert nem kívántak több következmény-nélküliséget végignézni.
Nagy szükségünk van egy BECSÜLETES országos villanyoltásra. De nem olyanra, ahol még több nyereménytárgy tűnik el, és ahol csupán az utolsó tetten ért tolvaj hal bele a szégyenbe...