Schmidt Mária: A rendszerváltoztatás alkalmazkodási kényszere, a szűnni nem akaró igazodások az elmúlt huszonkét évben annyira megterhelték a magyar társadalmat, hogy mindenkinek kevesebb figyelem jutott, mint amennyit megérdemelt volna. Ez közös mulasztásunk is.
Gyarlóság akkor megfogalmazni kérdéseimet, amikor már évek óta nem élsz. Amikor éltél, nem igyekeztem úgy megérteni történetedet – mindannyiunk történetét -, mint most. Már nem kaphatok tőled szavakban formálódó választ, csupán a felkapaszkodó emlékek maradtak.
Félelemben éltetek mindvégig. Nem beszéltétek el saját történetünket, a valóság egyedül a ma volt, az pedig szürke, démoni árnyakkal ült rajtunk.
- El ne mondd az iskolában! - figyelmeztettetek, ha valaminek fültanúja voltam . – Kikérdeznek, aztán bajunk lesz belőle.
Aki ebbe beleszületik, az nem csodálkozik azon, hogy mindenütt besúgás van. Nem érti, ki kinek és mit ad ki, azt sem érti, mire jó mindez, azt viszont tényként kezeli, hogy a világ tele van besúgókkal, és az embert baj, nagy baj érheti. Amikor lázadozva kijelentettem, az embert nem állíthatják meg, hogy kimondja az igazát, te azt felelted:
- Lehet, hogy nem vetnek rögtön börtönbe. Majd megrendeznek egy balesetet, nem olyan nehéz az. Így is ki lehet valakit vonni a forgalomból.
A nyolcvanas évek második felében volt ez. Puha diktatúra. Azt hittük, szabadok vagyunk, de a félelem megkötözött. Mert mindenki tanulékonynak bizonyult, te is, én is. Álltál a konyhában keresztbetett kézzel, hangod meg-megremegett az izgalomtól. Hobbes-ról beszéltél nekem, arról, hogy „ember embernek farkasa”. Én értettem, de szívem soha nem fogadta el, még akkor sem, amikor magam is efféle nagyképű embergyűlölő mondatokkal dobálóztam. De ki volt a te farkasod? Ki bántott, amikor a hivatalból hazajövet evés közben remegett a kezed? Ki bántott, hogy álmodban nyögtél, mert csak ott adhattad ki magadból a bántásokat? Mindig is idealista maradtál, azt hitted, mindenkinek jó az, amit csinálsz, és soha nem tudtad feldolgozni, hogy vannak, akik örökké a hibát keresték munkádban, s akik álságosan, hátad mögött támadtak, áskálódtak, intrikáltak. Ebbe a gyermeki naivitásodba kellett belehalnod, mert alkalmatlan voltál politikusnak, gyermek maradtál, ha a közjóról volt szó.
Reggelente a postán akkurátusan felbontottak minden érdekesnek tűnő levelet. A postások átolvasták, aztán jól-rosszul visszaragasztották a borítékot. Nyomuk rendre ott maradt a hivatali levelezésen is. Mert a köz szolgálata állandó ellenőrzés alatt állt. A kurblis telefonon alig jött át a beszélő hangja, mert közte ott szuszogott Iza, a postásnő a maga százhúsz kilójával. „Izukám, kiszállna a vonalból?” szóltál néha, soha nem mondtál volna olyant a telefonba, amit felhasználhattak volna ellened. Mert tanulékony voltál, és óvatos.
Alig meséltél papáról. Jól éreztem, hogy mama családja, a község bírója rangon aluli házasságnak tartotta az övékét? Ő is olyan álmodozó volt, mint te? Örökké szenvedélyes, ha jött egy újabb ötlet, egy újabb lehetőség? Vagy beleragadt abba a bánatba, ami a műhelye elvesztésével járt? Alklamazottként járt vissza a sajátjába. Nem mondtad el végül, mi történt mama bátyjával, aki meg akarta védeni zsidó barátját, és lelőtték. Mikor volt ez, ki lőtt, mi történt? Ötvenhatból megmaradt a tank emléke, ami el akart ütni téged. Felkerekedtél, hogy elmenekülj Ausztriába, de a faluból sem értél ki. Kilenc éves voltál. Soha nem hittél a rendszerben, de nem hittél az istentiszteletben sem, cinizmus mögé rejtetted el meggyőződéseidet. Sodródtál a benyomásokkal. Ha az egyetem után ott maradsz Pesten, és filmet rendezel, ahogy szeretted volna, talán a megalkuvások más módját kellett volna választanod. De így, falun, eleinte téeszek mérnökeként, majd a tanácsnál maradt a kádári konszolidáció jólét-ábrándja, és egyetlen kiút ebből csak az utazás volt. „Az emlékeinket nem veheti el tőlünk senki.” Ha ezt tudtad, miért nem tudtad, hogy a család emlékeitől saját gyermekeid módszeresen megfosztattak? Nektek nem hiányzott az emlékezés, csak a nagy élményeitekre akartatok emlékezni, de nem a megtapasztalások és életstratégiák keserűségeire. Mi, óvatos nagyszülők és óvatos szülők mellett soha nem tudhattunk meg többet néhány kacagtató anekdotán kívül.
Tudom, Te is úgy érezted magadat, mint én. Mint aki farkasvakságban szenved, és nem talál kellő információt, hogy kirakja a múlt mozaikjait. Hiába olvastál rengeteget, az mind nem volt elég, hogy tisztán láss. Ott volt a gennygóc: ötvenhat. Te sem tudtad, pontosan mi történt. Az ember megpróbál a szíve szerint ítélni, de nehéz, mert a legyőzők igazsága mindig meggyőzőbbnek és szimplábbnak hat, mint a legyőzötteké. Jobb híján nem beszéltél róla. S amikor a gimnázium első évében kollégiumba kerültem, ti október 22-én meglátogattatok. Megijedtem, mi történt? „Ha holnap valaki hívna, hogy menj ide-oda, összejövetelre, bármire, nehogy elmenj!” Nem mondtátok el pontosan, mi ez az egész. Lassanként raktam össze a bizonytalanság térköveit.
Apuci! Ha nem egy kádárizmus nevű hazug, mocskos időszakban éled életed legjelentősebb éveit, mi lett volna belőled? Mesélsz-e a múltról, ha szabad lett volna a gondolat? És mesélsz-e az akkori jelenről, a besúgókról, az elkötelezett pártemberekről, a szocializmus mindennapjairól? Megvédtél az árnyaktól, sőt megvédtél önmagad félelmeitől. Polgári létet teremtettél egy nem-polgári országban. A félelmet már nem tudtad belémtáplálni. S amikor azon a rettenetes kórházi ágyon, ahol kiszolgáltatottságod iszonytató volt, idegenek között feküdtél, fejed nem tudtad megtartani, s mindannyiszor az éjjeli szekrénynek ütközött, azon az ágyon, halálod előtt imádkoztunk. Akkor megszűnt a félelem. Arcodon az advent fénye ragyogott, nem érdekelt téged már semmi, nem figyeltél kérdésre, nem figyeltél emberekre, mozgásra. Szemedben ott tükröződött Isten. Ez a koponyává és óriási fogsorrá torzult arc egyszerre gyönyörű lett. Ez az arc - arcod - minden korábbi szavadnál inkább megerősített. Azt, aki voltam: gyermeked, lányod, fiad helyett fiad.
Hozzászólások