„ Nem szükséges, hogy én írjak verset, de úgy látszik, szükséges, hogy vers irassék, különben meggörbülne a világ gyémánttengelye. „
József Attila

A költészet napja - sulihalo.hu

Nem is olyan régen, egy hölgy, miután éppen ismertem az egyik általa megkezdett József Attila-vers folytatását, rám csodálkozott, mondhatni, nézett, mint a tehén gyereke az újonnan vásárolt avagy frissen mázolt szabadtéri nyílászáróra, hogy léteznek ma még olyan emberek, pláne férfiak, akik olvassák és szeretik a verseket...? „Csodabogár-lényem” fényét először próbáltam  büszkén erősíteni, mondván ez mindig hozzátartozott az én identitáskeresésemhez, majd szerényen tompítani, hogy nem mindig, csak amikor „szükséges” (J.A.), ráadásul egyre ritkábban kerül elém egy-egy régi vagy újabb, vagy éppen régi-új vers, verssor vagy csak egy költői kép... Mint ez... A világ gyémánttengelye...

 

 

E mögött a zseniális költői kép mögött egy örökké időszerű filozófiai kérdés húzódik: mi körül forog a világ? Vagy: mi viszi, mi hajtja előre a világot? Mielőtt közel hajolnánk hozzá és „alkatrészeire bontanánk” ezt a bizonyos tengelyt, először menjünk kicsit távolabb, s egyre tágabb horizontból próbáljunk válaszolni az előbbi kérdésekre. A legegyszerűbb értelmezés szerint itt a költő magára a költészetre gondol. Hogy írja Szilágyi Domokos: A Bartók Amerikában c. versében? „Szereti a világ, ha újraköltik: hisz objektív valósággá válik az újraköltés is – így lesz a világ halhatatlan...”  Távolabb lépve gondolhatunk egyáltalán a művészetekre: az irodalom mellett a szobrászatra, a festészetre, a zenére, a táncra, mindarra, amire ezt mondhatjuk, hogy szép, értékes, az embert előre vivő – mint egy gyémánttengely... Még messzebbről nézve és még inkább kiterjesztve e költői kép értelmezési tartományát, mondhatjuk azt, hogy minden, ami az embert szolgálja abban a létcéljában, hogy keresse a szépet (erről beszéltünk az előbb, így jönnek  létre a művészeti ágak és alkotások), keresse az igazat (ez az emberi törekvés teremti meg a tudományokat), végül hogy keresse a jót – ezzel pedig az emberi együttélés, az erkölcs területére érkeztünk! Igen, nagyon leegyszerűsítve, belesűríthetjük abba az eddig elmondottakat, hogy az emberi kultúra, mindaz, ami emberi, az emberhez kapcsolódó, az viszi előre a világot. Hogy ez a haladás, fejlődés honnan hová tart, érdemes egy futó pillantást vetni a pozitivizmus atyjának, Comte-nak a „jegyzeteire”: ő három fejlődési fokot, szakaszt, állomást különböztetett meg. Az első a teológiai, amikor a világjelenségeket természetfölötti erők, istenek vagy éppen az Isten művének tekintjük. A második a metafizikai fok, amikor elvont, absztrakt fogalmakban próbáljuk megérteni és megmagyarázni a világot. S a harmadik pedig a pozitív szakasz, a tudományos gondolkodás időszaka. Comte (és követői) szerint tehát a világ az isteni dimenzióból az emberi felé halad, a teokráciától az ipari társadalom felé...

De vajon József Attila gyémánttengelye merre viszi a világot, nála is az istenitől tart az emberi (földi) felé vagy fordítva? Úgy is feltehetjük a kérdést, hogy a világ a maga célját itt ezen a földön vagy ezen túl érheti el? Mielőtt válaszolnánk, azért három „axiómát” állapítsunk meg: 1, Azt nem mondja ki, hogy maga a költészet, a vers a világ tengelye = értelme, célja. 2, A költészet (művészet, kultúra stb.) hiánya jelenti azt, hogy megakad vagy éppen megáll a világ, azaz értelmét, célját veszíti. 3, A meggörbülő tengely képe inverz módon utal arra, hogy a költészet (művészet, kultúra stb.) az, ami méltóságot, tartást ad az embernek, világnak...

Akkor nézzük ezt a gyémánttengelyt... Magát a gyémántot... Amely egyrészt ásvány, másrészt drágakő... Egyrészt kemény, törhetetlen, ezt jelenti az ógörög nyelvben (adamasz), másrészt ragyogó, átlátszósága, fénye tökéletes, szinte a túlvilágot idéző... Igen, egyszerre nagyon is földi, emberi, ugyanakkor isteni ajándék, ragyogása „nem e világból való...” Kemény és ragyogó...

Nagyhét van... Kemény és ragyogó napok előtt állunk... Kemény, ez nagypéntek, Jézus keresztre feszítésének napja, immáron munkaszüneti nap... Ragyogó, ez húsvét, a feltámadás ünnepe...! Egy kicsit megerőszakolva „hívóképünket”: Ha a kereszt a tengely, mint a „kockakerék”, nem biztosítja az előmenetelt, haladást, csak a tehetetlenségünket, az isteni segítségre, megváltásra való rászorultságunk tudatát erősíti meg bennünk... Olyan csodálatos viszont, hogy itt nem állt meg a történelem kereke, nem állt meg az idő, hanem harmadnapon... Igen, ott, Jézus sírjánál volt egy kerék alakú kő is... És ez el lett hengerítve...! Megtörtént az elmozdulás, az emberitől az isteni felé, a földi világtól a mennyei felé, a halálból az élet felé...! Egy sziklakő... Kemény és mégis áttetsző, mennyei fényt árasztó, csodálatosan ragyogó...! Mint a világ egyetlen gyémánttengelye...!